~MÁSODIK RÉSZ~ (BaekYeol)
–
Mi a franc volt ez? –
Ez volt Baekhyun első mondata, amikor megérkezett SM Townba. Ezt a kérdését számtalan
másik követte, és rendkívül dühítette, hogy csak a töredékükre kapott
elfogadható választ. Kezdetekben úgy érezte, kívülálló, hogy megzavarta azt a
nagy idillt, amibe csöppent, és hogy sosem lesz képes beilleszkedni. Másnak
érezte magát, és tudta, hogy a többiek is másnak tartják, amiért egy percre sem
volt képes leállni. Titkon attól félt, hogy Santa Myeon meg fogja őt unni, és
száműzi egy sokkal rosszabb helyre, de nem tehetett arról, hogy ilyennek
teremtették. Sokszor azt gondolta magáról, hogy valami hiba csúszott a
számításba, amikor „összerakták”, hiszen Minseok annyira különbözött tőle.
Sosem vallotta volna be, de kisebbségi komplexusa volt, és folyton az
motoszkált a fejében, hogy ennek nem lesz jó vége, előbb-utóbb túl fognak adni
rajta, hiszen kinek lett volna szüksége egy hibás termékre? Változtathatott
volna a viselkedésén, de azzal még unalmasabbá váltak volna az amúgy is szürke
hétköznapok, ezért a karácsony szellemének kezébe adta sorsát.
Jongin
érkezése még világosabbá tette számára, hogy vele van a baj. Egyrészt,
szeretett volna olyan jólelkű, és mindenkinek segítő manó lenni, mint az újonc,
másrészt, bosszantotta, hogy nincs senki, akivel szórakozni tudna. Minseokot
néha sikerült bűnbe csábítania, és igazán remélte, hogy a kisöccsükkel sem lesz
másképp, bár elég korlátoltnak tűnt ezen a téren. Szó szerint viszketni kezdett
a tenyere, amikor Jongin odament Santa Myeonhoz, és mézes-mázosan felajánlotta
neki a szolgálatait. Arról nem is beszélve, mekkora sokkot kapott, amikor fény
derült Jongin virgács megsemmisítő hadműveletére. Minden erejével azon volt,
hogy megóvjon néhányat belőlük, mert a világ virgács nélkül olyan lenne, mint
SM Town nélküle: halál unalmas és kiszámítható. De sajnos Jongin elég jónak
bizonyult a virgácsok elkobzásával kapcsolatban. Több trükköt is kifejlesztett
erre az alkalomra, de Baekhyun azt utálta a legjobban, amikor azt mondta neki:
„Nézd, érkezett egy új manó, és pontosan olyan, mint te!” Baekhyun rögtön
odakapta a fejét, amerre Jongin mutogatott, a következő pillanatban pedig már
egyetlen virgács sem volt a tulajdonában. Haragudott magára, hogy ezt rendre
elhitte, de hát annyira szeretett volna találkozni egy hozzá hasonló manóval.
Amikor
megismerte Sehunt, felcsillant a szeme, mert azt hitte, benne lelki társra
lelt, de csalódnia kellett. Sehun is más volt, mint a többiek, de sajnálatos
módon tőle is különbözött.
Egy
valaki volt, akivel egynek érezte magát. Valaki, aki sosem okozott neki
csalódást, de az a személy nem a manók népes táborát bővítette, és ez gyakran
szomorúsággal járta át a szívét.
1992
karácsonyán több száz évnyi ajándékszállítás után a manók ismét lelátogattak a
Földre. Baekhyun szokásához híven rosszaságon törte a fejét, amikor egy takaros
ház küszöbét átlépte. Az ott lakó kislány egy hercegnő Barbie-ra vágyott, de
Baekhyun egy GI Joe katonát csempészett a fájuk alá. Izgatottan várta, hogy a
kislány miként fog kiakadni, hogy fog panaszosan sírni a mamájának, de ezúttal
meglepetés érte. A kislány elmosolyodott, és gyors léptekkel bement az egyik
szobába. Baekhyun kíváncsi volt, mit csinál a figurával, ezért lábujjhegyen
utána osont. A szoba jó meleg volt, és barátságos színek uralták, ezért rögtön
megtetszett neki a kis helyiség. Nem is vette észre a közepén ringatózó
bölcsőt, csak a kislány kedvesen gügyögő szavai ütötték meg a fülét. Amikor a
gyerek elhagyta a szobát, Baekhyun közelebb merészkedett az alacsony
fekhelyhez, és szemügyre vette, mi található benne. Egy kisbaba volt, amit
addig még sosem látott. Csak azoknak a gyerekeknek tudtak ajándékot vinni, akik
levelet írtak Santa Myeonnak, és mivel a kisbabák még nem voltak képesek írni,
nem szerepeltek a listán. Baekhyunt megbabonázta az a pici lény, aki egy
magasságú lehetett vele, ellentétben azokkal a gyerekekkel, akiket addig
látott. Megijedt, amikor a baba hadonászni kezdett a katonával, amit a nővére
adott a kezébe, és másik játékot választott neki. Kivett a csomagok közül egy
bolyhos plüss mackót, és nem érdekelte, hogy azt másnak kéne adnia. Amikor a
baba kezébe helyezte a kis medvét, esküdni mert volna, hogy a pici látta őt, és
érzékelte, amikor megsimogatta. Nem akarta ott hagyni, nem akart visszamenni a
hazájába… Vele akart maradni, hogy vigyázhasson rá, hogy megóvja őt a
nővérétől, aki miatt majdnem megsérült. De a manók nem tehettek semmit. Nem ők
irányították, hova akarnak utazni, amikor eljött az idő, Santa Myeon magához
rendelte őket, és az ő ereje felett nem tudtak uralkodni. Baekhyun nem tehetett
mást, mint várta a következő karácsonyt, amire már gondosan felkészült. Újra mackót
akart adni a kicsinek, de ezúttal alapos válogatás eredményeként lelt rá a
szerinte megfelelő darabra. Manó szíve hevesebben kezdett verni, amikor
végignézte, milyen örömmel szorítja magához a játékot a gyermek. Az utolsó
pillanatig mellette volt, és számára érthetetlen módon fájdalom töltötte el,
amikor az egyik percben még a baba kacagását hallgatta, a másikban pedig a
havas pusztán landolt. Sosem érezte úgy, hogy SM Town a hazája lenne, de ezek
után még borúsabb gondolatok gyötörték, ha eszébe jutott, hogy itt kell
sínylődnie az örökkévalóságon át.
Baekhyun
megváltozott. Sokszor hallgatott az emlékeibe mélyedve, és már nem azt tartotta
fontosnak az ajándékozás során, hogy minél több csomagot cseréljen össze.
Hagyta, hogy a többiek végezzék a munkát, amiben neki is ki kellett volna
vennie a részét, és minden idejét a gyermek mellett töltötte.
Teltek
az évek, és a gyermek egyre csak nőtt. Baekhyun nem értette, hogy miért lesz mindig
nagyobb, amikor ő ugyanolyan pici, mint az első napon, amikor világra jött. Hosszúra
nyúlt estéken át faggatta Santa Myeont, hogy megtudja, hogy mennek a dolgok a
Földön, és a főnöke szívesen válaszolgatott neki, mert addig legalább a
nosztalgia édes érzetébe merülhetett. Minél nagyobb lett, a gyermek listáján
annál cifrább kívánságok jelentek meg, amiket Baekhyun szó nélkül teljesített,
de a soron következő macit egyszer sem felejtette el.
Mérges
volt, amikor Santa Myeon bejelentette azt a küldetés mizériát, mert a feladatra
kellett koncentrálnia, ahelyett, hogy a fiú nyomában lehetett volna. Egy egész
hónapot maradhatott a Földön, ráadásul emberi testben, mégis valamilyen
agyament dologgal kellett foglalkoznia, ami teljesen hidegen hagyta. Háborgását
tetézte, hogy Santa Myeon azt mondta neki, meg kell szerettetnie a zenét a
kiválasztottjával, és mindezt úgy, hogy neki kell megtanítania zongorázni.
Mégis hogy lenne ez kivitelezhető, amikor életében nem látott még zongorát,
nemhogy játszani tudott volna rajta! Mégis követte vezetője utasítását,
miszerint figyelje a jeleket maga körül, és engedte, hogy a lábai egy iskolába
vigyék, azon belül is egy elhagyatott terembe, aminek a közepén egy poros tárgy
árválkodott. Ez egy zongora… Baekhyun
egyszerűen tudta, hogy a fekete és fehér billentyűk egy olyan hangszerhez
tartoznak, amit keresett, és már a látványától izgalomba jött. Amikor megszólaltatta
az első hangot, egy ősi érzés kerítette hatalmába, mintha valami láthatatlan
erő azt súgta volna neki, hogy erre született. Ujjai életre keltek, és olyan
sebesen száguldoztak a hangszeren, mintha születésétől fogva naponta több órát
gyakorolt volna. Nem híres zeneszerzők műveit játszotta, és kottára sem volt
szüksége. A fejében egyre több dallam és melódia kavargott, amit nem győzött az
ujjaiba vezetni. Teljesen belefeledkezett a komponálásba, átadta magát annak a
csodának, amihez hasonlót még sosem tapasztalt. Eggyé akart válni a zenével, és
általa kifejezni, hogy mennyire hálás azért, amiért részesülhetett benne, még
ha csak egy tűnő ideig is.
Amikor
úgy döntött, haza kéne mennie, mert a többiek aggódni fognak érte, ha túl
sokáig marad távol, egy alakot fedezett fel az ajtóban, aki őt bámulta. A szíve
nagyot dobbant, amikor a fiú szemébe nézett, aki titokban hallgatta játékát. Ő Chanyeol… Bár egy év alatt még
nagyobbra nőtt, és az öltözködése is elég furán hatott, Baekhyun biztos volt
benne, hogy az a fiú áll előtte, akit évekkel ezelőtt még a karjában tartott. Akinek
látta az első lépéseit, hallotta első szavait, és aki az ő plüss mackóját
szorongatta, amikor könnyek mardosták a szemét. Abban szintén biztos volt, hogy
Chanyeol az ő kiválasztottja, pedig ebben reménykedni sem mert. Azt hitte,
Santa Myeon haragszik rá a folytonos kihágásai miatt, erre a legszebb ajándékot
adja neki, amiről valaha álmodhatott: egy teljes hónapot Chanyeollal úgy, hogy
tényleg látja, tényleg hallja őt. Már nemcsak egyoldalú lesz a kapcsolatuk, a
fiú is tudomást szerez a létezéséről, és Baekhyunnak annyi mondanivalója volt a
számára. Chanyeol azonban ahelyett, hogy bemutatkozott volna neki, sarkon
fordult, és meg sem állt a kapuig.
Baekhyun
kínkeserves napokat élt át, mert az idő telt, ő viszont nem tudott hatni
Chanyeolra. Minden alkalommal ugyanaz a jelenet játszódott végig köztük:
Baekhyun nagy beleéléssel zongorázott, ami odavonzotta Chanyeolt, de aki csak
addig maradt ott, amíg Baekhyun fel nem fedezte, hogy ott tartózkodik. Baekhyun
nem tudta, mi tévő legyen. Üljön be valamelyik órára, és tegyen úgy, mintha egy
lenne a diákok közül? De mi arra a garancia, hogy akkor Chanyeol számba venné
őt? Elhatározta, hogy nem engedi, hogy a fiú szó nélkül faképnél hagyja a
következő találkozáskor. Chanyeol a szokásos menetrend szerint megfordult,
amint Baekhyun ránézett, de ezúttal követte őt. Chanyeol megmagyarázhatatlan
módon úgy futott, mintha az ördög kergetné, ezért Baekhyun attól félt, hogy
szem elől fogja veszíteni. Annak ellenére, hogy emberi bőrbe bújhatott, az ő
teste még mindig kisebb volt, mint a másiké, ahogy a lábai is rövidebbek
voltak, így nehéz volt tartania a lépést. Az egyik lépcsőfokot el is hibázta,
minek következtében vészesen megingott, majd elvesztette az egyensúlyát, és
zuhanni kezdett. Szerencsére nem állt magasabban, amikor elesett, de így is jó
pár lépcsőfokot gurult, és a végén fájdalmasan nyekkent. Hallott
autóbalesetekről, golyó okozta sebekről, amik nyilván jobban fájtak, de neki
még ez is sok volt, hiszen manó élete során védve volt az ilyesfajta
érzetektől. Felfokozottan érzékelte a lábába nyilalló kínt, amitől sírni támadt
kedve.
– Jézusom, ne haragudj!
Ez miattam történt! – A fiú, akit üldözött, visszarohant, és a karjába vette. A
hangja is mélyült egy év alatt, gondolta Baekhyun, miközben képtelen volt
levenni róla a szemét. Évekkel ezelőtt ő cirógatta gyengéden az arcát, ő
takargatta be este, amikor kimerült a nagy játszás után… Hihetetlen volt
számára, hogy most Chanyeol néz rá gyengédséggel a szemében, és a fájdalom, ami
addig gyötörte, egy-kettőre semmivé foszlott érintése nyomán. Amikor azonban
lepillantott, észrevette, hogy egy vékony csíkban vér folydogál a térdéből,
amitől felfordult a gyomra. Sosem látott még vért, a test, amiben volt, mégis reagált
a szörnyű látványra. A szájára tapasztotta a kezét, és lehunyta a szemét, hátha
attól jobb lesz, de nem bírta visszatartani az öklendezést. Kibontakozott
Chanyeol öleléséből, és fájó kezére nézett, amit csúnya horzsolások
tarkítottak. Iszonyú szánalmasnak érezte magát, és szégyellte, hogy Chanyeol
ilyen állapotban látja. Könnyek lepték el az arcát, de nem a fájdalom, hanem a
megsemmisítő érzés miatt, és fel akart állni, hogy minél messzebb kerüljön
tőle. A lábai azonban elárulták, és rongybabaként csuklott volna össze, ha
Chanyeol nem kapta volna el. – Hazaviszlek, és ellátom a sebeid – közölte a
kiválasztottja, és ellentmondást nem tűrve elindult az otthona felé. Végig
lassan haladt, másodpercenként ellenőrizve, hogy Baekhyun nem túl sápadt-e, nem
sántít-e nagyon, és ez a kedvesség valamiért még több könnycseppet csalt a manó
szemébe. Chanyeol közben végigbeszélte az utat. Baekhyunt igazán érdekelte a
mondanivalója, de az, hogy olyan közel lehetett a fiúhoz, megnehezítette a koncentrálást,
ezért remélte, hogy lesz még alkalma hallani a történeteit.
Amikor
belépett a házba, megannyi ismerős dolog fogadta. Pontosan ismerte Chanyeol
szobájának minden szegletét, egy valódi térkép vésődött a fejébe az évek során.
Otthonosan mozgott a falak közt, ami fel is tűnt a másik fiúnak, de nem tette
szóvá. Chanyeol lefertőtlenítette a sebeket, ami borzasztóan csípett, de
Baekhyun egy hang nélkül tűrte, mert nem akart még nagyobb lúzer szerepében
tetszelegni. Aztán a fiú forró teát hozott neki, és amíg várta, hogy visszaérjen,
meghatottan nézett végig a mackó seregen, ami Chanyeol ágyát borította.
Pontosan emlékezett a korcsolyázó jegesmedvére, amit a negyedik karácsonyra
adott neki, az ásítozó koalára, amit két évvel később kapott, vagy a vastag
bundájú kövér macira, amit éppen tavaly csempészett a fájuk alá. Chanyeol
magáénak tudhatta a legmenőbb videojátékokat, a legklasszabb sport
felszereléseket, ezért megtehette volna, hogy figyelmen kívül hagyja a plüssállatokat,
hiszen már nagyfiú volt, és az, hogy ilyen féltőn óvta őket, boldogsággal
töltötte el Baekhyunt. Mintha így egy kis darab belőle mindig a fiúval lett
volna.
–
Öööööö, hát… biztosan elég gáznak tartod, hogy tizennégy éves korom ellenére
plüssökkel alszom, de valamiért annyira kötődöm hozzájuk. Ha szomorú vagyok,
rögtön a szobámba rohanok, és a mackók közé vetem magam… Elég ciki, ugye? –
Baekhyun el akarta mondani, hogy egyáltalán nem tartja cikinek a dolgot, de
egyszerűen nem jött ki hang a torkán. Minden igyekezetével azon volt, hogy
biztosítsa Chanyeolt arról, hogy mennyire örül annak, hogy ennyire megbecsüli
az ajándékait, és hogy megköszönje, amiért segített neki a zakózása után, de
egy szót sem bírt kinyögni. Ő, akinek alap járaton be sem állt a szája, ő, aki
nem értette azokat, akik keveset beszélnek, most ott ült megkukulva, ráadásul
annak a fiúnak a társaságában, akivel időtlen idők óta meg akart ismerkedni.
Chanyeol megkérdezte tőle, hogy hallja-e, amit mond, mire bólintott. Később az
után érdeklődött, hogy néma-e, Baekhyun pedig bőszen megrázta a fejét. Akkor
Chanyeol egy papírt helyezett elé, ami miatt Baekhyun ismét megsemmisülve
érezte magát. Nem tudott sem beszélni, sem írni, és ez annyira frusztrálta,
hogy lecsapta a bögréjét az asztalkára, leszaladt a lépcsőkön, és meg sem állt
hazáig.
–
A rohadt életbe! Ti el tudjátok ezt hinni? Nem tudtam megszólalni, értitek?
–
Milyen szerencsés az a gyerek, amiért nem kellett hallania az örökös
locsogásodat. Cserélnék vele legalább egy napra – kuncogott Sehun, akinek
érdekes módon a Földön jobb kedve volt. Baekhyun fel-alá járkált a lakásukban,
és arra várt, hogy Minseok adjon magyarázatot a történtekre, de ő is
tanácstalanul ingatta a fejét. Igazság szerint Baekhyun azt hitte, hogy a
karácsony szelleme örökre megfosztotta a hangjától, mivel már ő is unta a
szájmenését, de amint belépett átmeneti otthonukba, csak úgy ömlöttek belőle a
szavak.
Másnap
Baekhyun elment Chanyeol iskolájába, mert a zongorázással akarta levezetni a
feszültségét. Annyira fel volt dúlva, hogy számításba sem vette, hogy a fiú az
órái után ugyanúgy belopózhat hallgatni őt, mint eddig, sőt, ezúttal nem rohant
el, amikor észrevette, hanem mosolyogva mellélépett. Baekhyun azt akarta
kérdezni tőle, hogy lenne-e kedve zongorázni tanulni, de a hangja ismét cserbenhagyta.
–
Engem nem zavar, hogy nem tudsz beszélni. Fantasztikusan játszol, tudtad? Nem
igazán érdekel a komolyzene, de… ahogy te játszol, az egyszerűen lenyűgöz.
Megtanítanál valami könnyűre? – Baekhyun nem ismerte a kottát, nem tudta, hogy
nevezik a hangokat, az ujjai maguktól tévedtek arra a billentyűre, amelyikre kellett.
Ezt mégis hogy magyarázhatná el, főleg úgy, hogy beszélni sem tud? Homlok
ráncolva meredt maga elé, majd azt mutatta Chanyeolnak, hogy helyezze a kezét
az övére. Amikor ez megtörtént, visszavonulót akart fújni, mert a fiú érintése
teljesen megbénította. Az ujjai ügyetlenné váltak, a szíve pedig hangosabban
dörömbölt a zongoránál. Egyik része el akart távolodni Chanyeoltól, mert akkor
meg tudta volna mutatni neki a zsenialitását, másik része azonban azt szerette
volna, hogy örökké ebben a pózban maradjanak. Kicsit összeszedte magát, és
végre sikerült jobb teljesítményt nyújtania. Öröm volt Chanyeolt tanítani, mert
nagyon fogékony volt. Kérdés nélkül leutánozta, amit a tanára lejátszott, és ha
vétett is hibát, nem kellett rá felhívni a figyelmét, rögtön korrigálta magát.
Baekhyun
a napok múlásával kezdett beletörődni abba, hogy nem tud másképp kommunikálni a
fiúval csak mutogatás útján. Néha úgy érezte, nem is bánja, mert Chanyeol
szintén rengeteget tudott beszélni, ő pedig szerette hallgatni. Ha nem lett
volna némaságba kényszerítve, biztosan párszor a szavába vágott volna, így
viszont zavartalanul tudhatott meg minél több részletet a fiú életéből, amivel
sosem tudott betelni. A délutánok először csak zongorázással teltek, majd
Chanyeol elhívta őt magukhoz, és órákon át mesélt neki. Bemutatta az anyukáját
és a nővérét, akiknél kedvesebb nőkkel Baekhyun soha nem találkozott, és ha
lehetett volna anyukája, akkor Park asszonyt szerette volna annak. Minden
alkalommal finomságokkal halmozta el őt, Yoora pedig a gyerekkorukból idézett
fel emlékeket, amit Baekhyun imádott, mert ő csak karácsony napján láthatta Chanyeolt,
a többi napon a távolinál is távolabb volt tőle. Baekhyun kezdett megfeledkezni
a határidőről, ami a visszatérését jelezte, és egyre inkább családként
tekintett Parkékra. Egyedül azt furcsállta, hogy Chanyeol apukáját sosem látta,
pedig egy évvel ezelőtt még kacagva Play Statiönozött a fiával. Most viszont
már vele játszott, és Baekhyun először életében hagyta, hogy valaki más nyerjen
helyette. A PS-ben ugyanolyan zseninek számított, mint a zongorázás terén, de
erről Chanyeolnak nem kellett tudnia. Baekhyunt elbűvölte, amikor Chanyeol
játékosa a kapuba talált, mert a fiú magából kikelve kurjongatott, még az
anyukájának is elújságolta, olyan büszke volt magára, de az volt a legjobb,
amikor nagy örömében Baekhyun nyakába ugrott. Volt egy-két nap, amikor Chanyeol
köddé vált, és Baekhyunnak fogalma sem volt arról, hogy ilyenkor merre járhat.
Azokban az órákban elhagyatottnak érezte magát, és nem tudta, mihez kezdjen;
annyira a fiú hatása alá került, hogy nélküle semmit nem értek a Földön töltött
pillanatok. Ráadásul Sehunon kívül a többiek sem gyakran tartózkodtak otthon, ő
meg bele volt bolondulva a minél véresebb filmekbe, amikből Baekhyun egy fél
percre sem volt kíváncsi.
–
Tudod, hogy mit szokás a fagyöngy alatt csinálni? – kérdezte Chanyeol egy hideg
estén, amikor hazakísérte Baekhyunt. A manó úgy tett, mintha mélyen
elgondolkodna a válaszon, végül megrázta a fejét. – Hát csókolózni. Itt most
nincs fagyöngy, de… én simán ide tudok képzelni egy csomót… – Chanyeol
mosolyogva az égre nézett, mintha tényleg látná azt a valamit, majd kérdőn
Baekhyunra pillantott. A manó félénken bólintott, bár nem tudta, mire helyesel,
de úgy vélte, Chanyeol nem akarhat neki semmi rosszat. A fiú közelebb lépett
hozzá, és hideg kezét az arcára helyezte. Baekhyun olyan zavarba jött, amikor
meglátta Chanyeol ragyogó szemeit pár centire az övétől, hogy inkább becsukta a
sajátját. Ajkak érintését érezte az arcán, amik meglepően melegnek hatottak, és
amik egyre közelebb araszoltak a szájához. Amikor az ajkak az övéhez értek,
megint lebénult, de most teljes testét uralma alá vonta a mozdulatlanság.
Chanyeol nem húzódott vissza, apró puszikat hintett a szájára, és abban
reménykedett, hogy a fiú felenged, de az továbbra is bábuvá meredve állt.
–
Mi a franc volt ez? – kiáltotta Baekhyun levegő után kapkodva.
–
Ha tudtam volna, hogy ezzel szóra bírlak, már rég megtettem volna – vigyorgott
Chanyeol, és a karjába vonta a fiút. Nem akarta újra lerohanni, csak szorosan
ölelte, hogy ne fázzon.
–
Ezt… nem szabad… – suttogta Baekhyun remegő hangon, és könnyekben tört ki.
–
Azért mert fiú vagyok, ugye? – kérdezte Chanyeol csalódottan. Baekhyun a
mellkasába fúrta a fejét, és magában átkozódott, amiért nem tud értelmes
választ adni a másiknak. Nem, azért mert
én manó vagyok, és az eredeti formámban biztos nem tetszenék neked. Mellesleg
nemsokára el kell húznom innen, és soha többé nem találkozhatunk… Baekhyun
halálra rémült, amikor egy fülsüketítő zaj kirántotta az önsajnálatból. A
következő percben Chanyeol a földre rántotta, és egész testében ránehezedett.
Baekhyun arra gondolt, hogy ha manó formájában telepedett volna rá a fiú, már
nem is élne, de így sem volt kellemesnek mondható a pozíció. Közben folyamatos
durranó hangokat hallott, és amikor jobban összpontosított, rájött, hogy ezt
szokta hallani Sehun kedvenc filmjeiben. Lőnek!
Atyaég, sorozatlövést adnak le! Chanyeol
azért feküdt rám, mert a saját testével akar megvédeni… De ha ő meghal…
Egy
kéz durván talpra rántotta őket, és egy pisztoly csövével találták szembe
magukat. Santa Myeon azt mondta,
óvakodjunk azoktól az emberektől, akiknek fegyverük van…
–
Engedd el! Neki nincs semmi köze ehhez az egészhez! – Chanyeol hangja ridegen
és érzelemmentesen csengett, amitől Baekhyun megijedt, mert annyira távol állt
a fiú valódi énjétől. A fegyveres férfi mögött még többen sorakoztak fel, és
mindannyian fenyegetően néztek rájuk. A vezér gonoszkás vigyorra húzta a
száját, és úgy tűnt, senkit sem fog elengedni. Chanyeol egy mozdulattal
kiütötte a pisztolyt a férfi kezéből, és ráfogta, miközben Baekhyunhoz intézte
szavait: – Tűnj el innen! És ne keress többet! Mire vársz, fuss már!
Chanyeol
hangja elcsuklott a mondat végén, ezért meglökte a manót, hogy így adjon
nyomatékot a mondanivalójának. Baekhyun majdnem elesett, mivel a döbbenettől mozdulni
sem bírt, ráadásul esze ágában sem volt otthagyni Chanyeolt a veszély kellős
közepén. Farkasszemet nézett a fiúval, aki ezúttal könyörgőn szólt hozzá, nem
parancsolóan: – Engem nem fognak bántani, de ha itt maradsz, bajba kerülök.
Kérlek… kérlek, menj el… – Baekhyun szíve darabokra tört, de engedelmeskedett a
kétségbeesett fiú kérésének. Amikor hazaért, lerogyott a nappali közepén, és
átadta magát a kínzó bánatnak, aminek ellenállt, amíg az utcákon téblábolt. A
többiek riadtan gyűltek köré, mert még sosem látták ilyen sebezhetőnek, és még
Sehun is aggodalmasan nyúlt a keze után. Baekhyun semmit sem mondott, társai
pont ezért tudták, hogy nagy a baj. Amikor a kicsik szeme már majd’ leragadt,
Minseok ágyba parancsolta őket, de ő a testvérével maradt. Baekhyun a bátyja
vállára hajtotta a fejét, és amikor végre megszólalt, nem az ijesztő, hanem az
édes emlékekkel kezdte.
–
Chanyeol megcsókolt – mondta álmodozva, mire Minseok izmai görcsbe rándultak.
–
Az… az mit jelent? – Baekhyun elmondta, hogy a kiválasztottja a szájára nyomta
az övét, ami csodálatos volt, de ettől függetlenül azt nem tudták, hogy mi a
dolog jelentősége. Baekhyun berontott az öccsei szobájába, és kirángatta Sehunt
az ágyból, mert szüksége volt rá, hogy kiderítse, mit csinált vele Chanyeol.
Sehun volt az egyetlen közülük, aki olvasni tudott, de olyan kómás volt, hogy
fél órába telt, amíg valamennyire össze tudta szedni magát.
–
Csókolózni azok szoktak, akik szerelmesek egymásba… Na jó, és mi az a szerelem?
– nyafogott Sehun, aki valójában tudta a választ a sok filmből, amit naponta
megnézett, de a fáradtságtól nem fogott az agya. Baekhyun nem nyugodott meg,
addig kutatott, amíg minden világossá nem vált számára. Egyszer csak azt vette
észre, hogy Minseok teljesen elfehéredik, majd hanyatt-homlok a fürdőszobába
rohan, aminek az ajtaját magára zárja. Biztosan
undorodik attól, hogy egy fiúval csókolóztam. Vagy… – Hyung! Téged is meg
akart csókolni a kiválasztottad? – Semmi válasz. Nem elég, hogy ő ki van
borulva, sikerült a legnyugodtabb, legmegfontoltabb testvérét is kiakasztania…
Bravó!
Másnap
Baekhyun dühös billentyűcsapkodásra lett figyelmes, amikor a zongoraterem felé
tartott. Muszáj volt odamennie, ki akarta magából adni a feszültséget, és arra
az bizonyult a legjobb megoldásnak, ha belemerül a zene felszabadító
hullámaiba. Azt hitte, Chanyeol messzire el fogja kerülni a helyiséget, ehhez
képest ott ült a hangszer előtt, és teljes erejéből püfölte szegényt. Baekhyun
mögé lépett, és hátulról átölelve a kezére simította az övét. Most az ő keze
volt felül, hogy gyengéd simogatással megpróbálja lenyugtatni a fiú háborgó
lelkét.
–
Nézz rám, Chanyeol! Itt sincs fagyöngy, de… a fantáziám határtalan… – Baekhyun
letérdelt a fiú elé, és az arcára simította a kezét, ahogy ő tette előző nap.
Lassan kezdte kóstolgatni az ajkait, és most, hogy olvasás szintjén mindent
tudott a csókolózás művészetéről, készen állt arra, hogy a gyakorlatban is
végigcsinálja. Mert biztos volt benne, hogy szerelmes a fiúba.
–
Apám elhagyott minket tavaly karácsony másnapján – kezdte halkan Chanyeol,
miközben Baekhyun tincseit csavargatta az ágyán fekve. – Kifordultam
önmagamból, és odacsapódtam egy bandához, akiknek mindenféle kétes ügyletei
vannak. Amikor megismertelek, ki akartam szállni, de nem hagyják… Azért
mondtam, hogy ne találkozzunk többet, mert nem akarom, hogy bajod essen. –
Baekhyun biztosította a fiút, hogy tud magára vigyázni, és megkérte, hogy ne
lökje el magától. Chanyeol beleegyezett, bár jobban féltette a barátját, mint
saját magát. Amióta először hallotta zongorázni, a srác magához bilincselte.
Nem zavarta, amíg nem beszélt, de a hangja ugyanolyan letaglózón hatott rá,
főleg amikor néha énekelt a játéka mellé. Baekhyun lett az utolsó mentsvára, a
kéz, amibe belekapaszkodhatott, amikor már majdnem a bánat tengerének fenekére
süllyedt. Borzalmasan hiányzott neki az apja, mivel addig elválaszthatatlanok
voltak. Nem értette, mi történt egyik napról a másikra, de nem érdekelték a
válaszok, és többé az apja sem érdekelte. Baekhyun boldogságot csempészett az
életébe, amiért örökre hálás lesz neki, és azt is tudta, hogy ő nem lesz olyan,
mint az apja. Annak ellenére, hogy még csak tizennégy volt, egész életét
Baekhyun oldalán képzelte el.
Baekhyun
másnap felkereste Chanyeol apját, és elmondta neki, mibe keveredett a fia. A
férfi megrendült a hallottakon, és azon nyomban cselekedett. Elment a bandához,
megfenyegette őket, sőt, a vezér lábába lőtt figyelmeztetésképpen. Baekhyun
megrémült, de valami azt súgta neki, hogy szükség volt erre a lépésre, mert
ennek hatására akkora félelem jelent meg a gaztevők szemében, ami Chanyeol
szabadon engedéséről árulkodott.
–
Hiszel már a karácsonyban? – kérdezte Baekhyun, és csak a kérdés idejére volt
hajlandó felfüggeszteni a csókolózást. Ketten voltak az egész házban, mert Park
asszony ételt osztogatott a szegényeknek, Yoora pedig elment az apjához, ami
miatt Chanyeol teljesen kiakadt. De Baekhyun mindent fagyöngybe borított, és
közölte Chanyeollal, hogy ezért kénytelen lesz a ház összes pontján csókokkal elhalmozni
őt. Chanyeol azt hitte, bele fog pusztulni az apja hiányába karácsonykor, de
végül a legboldogabb ünnepet könyvelhette el.
–
Én benned hiszek. És mivel te a karácsonyom része vagy, igen, hiszek a
karácsonyban! Kicsi manóm… – Baekhyun összerezzent a megszólítás hallatán. Nem jöhetett rá a titkomra!
–
Miért neveztél így? – kérdezte szégyenlősen, és nem mert a barátja szemébe
nézni.
–
Ha nem tetszik, macikámnak is hívhatlak. Úgyis olyan vagy, mint egy
ölelgetnivaló plüss mackó. – Chanyeol a földre birkózta őt, és addig csatáztak,
amíg kimerülten el nem aludtak egymás karjaiban a fa alatt. Mielőtt elaludt
volna, Baekhyun eldöntötte, hogy nem fog hazatérni. Mindig is kilógott a
sorból, sosem találta a helyét a szülőföldjén, és SM Townban amúgy is több száz
manó élt. Kinek hiányozna pont ő? És az ajándékokat is ki tudják szállítani
nélküle. Zongorázni akart, Chanyeol mellett lenni egész évben, finomságokkal
teletömni a hasát… Mindent akart, amit a Földön eddig megtapasztalt, és azt is,
amit még nem. Otthon burkoltan elbúcsúzott a testvéreitől; Sehun nem is bírta túl
sokáig a nagy ölelgetést, mert ők voltak az egyedüliek, akik hiányozni fognak
neki az új életében.
–
Mi a franc volt ez? – nyöszörögte Baekhyun a levegőt markolászva. Már nem forró
karok ölelték, a hideg havon feküdt, ami fagyosabbnak hatott, mint valaha. Nem
érezte Chanyeol illatát, sem az anyukája főztjének aromáit. Nem akarta kinyitni
a szemét, de anélkül is tudta, hol van, hogy körülnézett volna. Hogy lehetett
annyira ostoba, hogy azt hitte, ő dönthet a sorsa felett? Ha lett volna
beleszólása, már rég a Föld mellett döntött volna, de ő egy szolga volt. Egy
szolga, akit még a halál sem szabadíthat fel, mert örök időkig arra lett
kárhoztatva, hogy annak a csodás egy hónapnak az emlék morzsáin éljen, amivel
megajándékozták? Ajándék? Mégis miféle ajándék ez? Hirtelen irigység fogta el,
hiszen azok a manók jobban jártak, akiket nem küldtek le a Földre emberi
testben. Baekhyun egyszeriben mindent meggyűlölt maga körül, pedig a gyűlölet
tiltott fogalom volt SM Townban. Gyűlölte a fehér színt, ami végeláthatatlanul
uralta a tájat, azt, hogy nincsenek fájdalomcsillapítók vagy altatók vagy
alkohol, amivel napokra kiüthetné magát, hogy a testvérei szemében is könnyeket
lát… De a legjobban Santa Myeont gyűlölte, aki csak azért, mert ő sem lehetett
boldog, a manóit is végtelen magányra és szomorúságra kényszerítette.
Hola kedves SanDee unnie!
VálaszTörlésMit is írhatnék most? Úgy tűnik az idei év fontosabb ünnepein mindig meglepsz valamivel. *.*
Aruld már, hogy honnan jön neked az ihlet ezekhez a mesebeli történetekhez! Eszméletlenül tetszett mindkét párossal írt rész. Eleve azt se hittem, hogy kiadsz a kezed közül egy XiuChent, úgyhogy egy kellemes meglepetéssel indult az élmény.
A sztori roppant édes, az elején jól megnevettetett, ahogy kiderül, milyen kis manócskákról fog szólni a fic. :-)
Mivel tudom, hogy happy end párti vagy, ezért számítottam rá, hogy jóra fordulnak a dolgok a földi küldetés során, de így a végére mégis kicsit furán érzem magam. De reménykedem, hogy lesz még folytatás és majd kisül valami belőle. Mindenesetre Baekhyun most biztos nincs jól és ezen változtatni kéne. Jongin és Sehun emberek közt töltött idejére még nem tértél ki, erre is várok.
Na, én már nem tudok mit írni. Igazán csodás kis meglepit hoztál össze. :-D Főleg, hogy idén kispórolták a tévéből a kedvenc filmjeim, emelett nem néztem se Télaput, se Karácsony Artúrt (aki nekem egy az egyben Chanyeol ^^) és így bepunnyadtam, szóval Te mindent pótoltál es remek karácsonyi hangulatom lett. XD
Soooo köszönöm, hogy olvashattam és továbbra is Feliz Navidad neked. Pussz
Ditta <3
Annyeong drága Unnie!
TörlésSorry, h csak most válaszolok, de annyira zsúfoltak ezek a szabadsággal töltött napok, h a munka mellett több időm van bármire is:-P Hogy honnan jön az ihlet? Kettőt és könnyebbet:D Én csak arra tudok válaszolni, h hol jön az ihlet, mert általában fürdés közben talál el az isteni szikra, bár lehet, h ezt már említettem:DD Senkit se fogok szomorkodni hagyni, ne aggódj, majd lesz egy második felvonás:-) Mivel már csak Suho-val állok hadilábon (bár néha még irányába is tőlem nem megszokott érzelmeket táplálok mostanában), ezért nem raktam őt senkivel se párba, a BaekYeol adott volt, és a CBX óta tökre megszerettem Minseokot is, és hát Chencivel olyan cukik:DD Még a SeKai párostól is el tudtam vonatkoztatni, vagyis csak részben^^ De az én abszolút kedvencem ebben a történetben a SeXing páros lett... Na de nem akarok annyira előre haladni! Örülök, h tetszett, mert hát attól még, mert barátnők vagyunk, nem kéne:-) Remélem, ez továbbra is így lesz!
Mil besitos! <3 Várlak pénteken^