Ha újra az enyém lennél... - Negyedik nap nélküled

Ha újra az enyém lennél, kideríteném, hogy melyik dal a kedvenced.

Jongin

Egy rakás szerencsétlenségnek érzem magam a férfiruha üzletben ácsorogva. Bár igazából nem csak itt szoktam magam rakás szerencsétlenségnek tartani mostanság, de otthon legalább senki se látja a bénázásomat. Mégis hogy reménykedhettem abban, hogy egy olyan méltán nehéz feladat, mint a vásárlás menni fog segítség nélkül? Hogy akaszthatnék le egy inget a helyéről, hogy bevigyem a próbafülkébe, amikor mindkét kezemmel görcsösen kapaszkodok egy-egy mankóba? Talán örülnöm kéne, hogy nem kerültem kerekesszékbe, de sajnos nem sokkal jobb a helyzetem attól, mert képes vagyok járni.

Egyébként is nagy magány kínoz, amióta Exoluxiába jöttem, de a bolt közepén szenvedve lekörözöm a világ legszánalmasabb embereit is. Siralmas, hogy nincs senki, aki elkísérhetne, aki segítene nekem, amíg rendbe nem jön a lábam. Kellett nekem otthagyni a hazámat! A családom minden óhajomat lesve ugrálna körülöttem, csakhogy hiába epekedem utánuk, még egy buszjegyre való összeg sem lapul a zsebemben. Valójában ruhára is csak úgy tudok költeni, hogy Chanyeol adott némi pénzt, azzal a címszóval, hogy újítsak be pár inget, mert rossz látni, hogy mindennap ugyanabban vagyok. Ha egy kicsivel több emberség szorult volna a hercegbe, a pénz mellé adott volna egy szolgát is, aki velem jöhetett volna, és akkor nem kéne az eladó csaj szemrehányó pillantásait tűrnöm, akinek szintén nem jut eszébe a segítségnyújtás.

Otthon sok barátom volt, de egy új helyen mindig nehéz a nulláról kezdeni, főleg, ha kripli vagy. Az emberek úgy elkerülnek több méteres körzetben, mintha attól félnének, a mankóim egy varázsütésre karddá fognak változni, amivel mindenkit lekaszabolok, amint a közelembe ér. Ebben az országban a lakosok szinte kivétel nélkül születésüktől fogva ismerik egymást, szóval eleve nem tudják hova tenni az érkezésemet, és nem is nagyon erőltetik meg magukat a tekintetben, hogy befogadjanak. Munkám sincs, amitől még furábbnak számítok, de hála az égnek, Taeyeon úrnő megengedte, hogy a palota konyháján egyek a többi ott dolgozóval, így legalább éhen nem fogok halni.

Az ilyen étkezések alkalmával ismertem meg Baekhyunt és Sehunt, akikről naivan azt feltételeztem, hogy a barátaim lehetnek. A kis helyiségben tartózkodók közül azonban csak Baekhyun nénikéje bizonyult kedvesnek. Sehun szóra se méltatott; némán, vészjóslón meredt néha rám, a tekintetéből egyértelműen sütött, hogy zavarom a köreit. Amíg nem léptem be a konyhába, fesztelen csevegés hangfoszlányai szűrődtek ki a résnyire nyitva hagyott ajtón, de amint besántikáltam, a vidám hangok elhalkultak. Iszonyú kényelmetlen volt így enni! Nem élvezhettem ki a falatokat, minél gyorsabban magamba tömtem az adagom, és még véletlenül sem repetáztam, hogy a lehető leggyorsabban visszaiszkolhassak a lakásomba.

– Szerintem ez az ing jól állna rajtad.

Meghökkenve bámulom az ismeretlen fiút, aki könnyedén leakaszt egy világoskék példányt a sorból. A próbafülkék felé biccent a fejével, így jelezve, hogy kövessem, de beletelik egy percbe, mire utána indulok. Nehezemre esik levennem a tekintetem apró, törékeny alakjáról, amely a méretéhez képest kellőképp izmos. Nem olyan két ajtós szekrény benyomását keltő izmokkal lett megáldva, de pont az tetszik benne, hogy a termete ellenére elég erősnek tűnik. Talán a magabiztos kisugárzása is rásegít arra, hogy pozitív képet alakítsak ki róla, nem beszélve elbűvölő mosolyáról, ami még akkor is az ajkán pihen, amikor felteszi az inget a próbafülkében található fogasra.

Nem csak azért kell leülnöm, mert nem árt végre egy kis pihenés a lábamnak, úgy érzem, menten elájulok hevesen lüktető szívemnek köszönhetően. Még szerencse, hogy a fiú már nem láthatja lángokba borult arcom, ami egyre forróbb lesz arra a gondolatra, hogy újdonsült ismerősöm igazán bent maradhatott volna, hogy a vetkőztetésben is segítsen. Mi a fene üthetett belém? Napok óta épphogy elvegetálok, egyszerűen szarul érzem magam a bőrömben, erre egy kedves gesztus, egy csillogó szempár pillanatok alatt olyan érzeteket kelt bennem, mintha kicseréltek volna. Nem akarom, hogy véget érjen ez a szédült állapot! Mi van, ha a boltból kilépve soha többé nem fogom látni őt? El kell húznom az időt, hogy legyen mire emlékeznem, amikor majd ismét egyedül fogok az ágyamban búslakodni.

– Tudnál hozni egy mérettel nagyobbat? – dugom ki a fejem a függöny mögül. Ó, ez megint olyan jó, mint először! Egész testemet bizsergés járja át, amint felsejlik előttem az a mosoly, amelynek láttán szerencsétlenből totál idiótába megyek át, mivel le merem fogadni, hogy részegeket megszégyenítő fejet vágok. Remélem, nem fog rájönni, hogy hazudtam. Az ing, amit választott nekem, tökéletesen passzolt rám, de nem jutott értelmesebb dolog az eszembe annak érdekében, hogy több időt tölthessek a közelében.

Ez túl kicsi, ez meg túl nagy… Ennek a színe nem tetszik, annak a fazonja kényelmetlen…

Körülbelül egy óra elteltével eszmélek rá, hogy szegény srácnak biztos minden dolga fontosabb annál, hogy az én szeszélyeimnek tegyen eleget. Bár a tízedik ing átadása után sem látszik mérgesnek, elszégyellem magam, amiért így kihasználtam, és visszatérek az első darabhoz, amit ő szúrt ki nekem. Illetve a kezébe nyomok egy bordót, hogy próbálja fel, mert szerintem neki meg az állna jól, és legnagyobb örömömre meg sem várja, amíg elhagyom a helyiséget, szégyenlősködés nélkül gombolja ki azt, ami éppen rajta van. Basszus, utálom ezeket a rohadt mankókat! Legalább csak egyre lenne szükségem, akkor végig tudnék simítani a szabad kezemmel meztelen hátán, aminél többet nem is kívánok jelenleg. Napokon át siránkoztam barátok után, munkáért, és egy kis megértésnek is örültem volna, de mindről lemondanék, ha cserébe egyetlen egyszer megérinthetném.

– Édes vagy, amiért segítettél nekem… Mármint nem édes… Ilyeneket nem szoktak férfiakra mondani. Nagyon rendes tőled… – hebegem, majd egy pillantást vetek a tükörre, ami elég nagy hiba, mert pont meglátom csupasz mellkasát. Nem gondoltam volna, hogy újabb kívánságom fog támadni, de a hátánál még a mellkasa végigcirógatására is jobban vágyom. Mázli, hogy nadrágot nem hoztunk be próbálni, akkor tuti végem lenne! – Egyébként hogy hívnak? Olyan bunkó vagyok, hogy még a nevedet sem kérdeztem meg.

– Kyungsoo-nak, de te nyugodtan szólíthatsz édesnek. Tetszik. – A szívem mindent megtesz azért, hogy kitörjön a helyéről, pedig igazán elhallgathatna, mert a végén le fog buktatni. Még nem nagyon sikerült kiigazodnom Kyungsoo-n, ugyanis előző mondatát rezzenéstelen arccal, monoton hangszínen közölte. Nem kacsintott közben rám, a mosolyát is elhagyta valahol, éppen a harmadik gomb begombolásával küszködik. Talán annyira koncentrál a feladatra, hogy elfelejtett a mondanivalójához hűen viselkedni, de mi van, ha én értem félre? Végül is „édesnek” nem csak a párját hívja az ember; engem is úgy szólított a nagymamám, szóval… – És téged hogy hívnak?

– Találd ki! – Kyungsoo istenien néz ki az ingben, de ezt inkább magamban tartom, amíg nem vagyok biztos benne, hányadán állunk. Az igazat megvallva még azt sem tudom, nekem honnan jött ez a nagyfokú vágy egy férfi iránt. Nem emlékszem egy exemre sem. Lehetséges, hogy huszonnégy éves létemre még sosem volt tartós kapcsolatom? Van néhány villanás, lányok, fiúk vegyesen, akikkel táncolok, akikhez vonzódom is, de semmi kézzel fogható. És valószínűleg ezek az emlékfoszlányok is hamar tova fognak illanni, ugyanis minden létező dolog kimegy a fejemből, amikor Kyungsoo rám emeli immár eléggé kifejező tekintetét.

– Vezetéknév Szexi, keresztnév Dögös? Nem talált? Akkor fordítva! – Zavartan túrnék a hajamba, ha nem fenyegetne összeeséssel a mankók elengedése. Így csak állok előtte égő fejjel, és legszívesebben a föld alá süllyednék, olyan cikisnek találom a helyzetet. Ha a régi Jonginnal találkozott volna, aki a táncával mindenkit levett a lábáról, megérteném a rám aggatott jelzőket, de mégis mi lenne rajtam szexi jelen pillanatban? Biztosra veszem, hogy vannak olyan emberek, akik még halálukon is dögösnek mondhatók, mert nem veszítik el az önbizalmukat, én azonban mindennek búcsút inthettem a lábaim épségével együtt.

– Jongin vagyok… – Ó, micsoda frappáns válasz! Most igazolódott be véglegesen, hogy ez a srác flörtöl velem, én meg ahelyett, hogy megragadnám a kínálkozó alkalmat, még bénábban viselkedem, mint korábban. Tiszta hülye vagyok! Találkoztam valakivel, aki nem néz levegőnek, nem gondolja azt, hogy a terhére lennék, mégsem tudom kifejezni, mennyire örülök annak, hogy ebben a pillanatban egy próbafülkében lehetek vele.

– Szerintem ezeket is meg kéne venned, Jongin – mutat pár pólóra, amiket korábban hoztam be magammal. Igaza lehet, azzal nem leszek sokkal előrébb, ha csak egy új ruhadarabbal gazdagodom. Bár azt terveztem, hogy Chanyeol maradék pénzéből elmegyek egy jó helyre kajálni, ahol nem kell elviselnem a palota dolgozóinak bámulását, de ha Kyungsoo szerint meg kéne vennem a többi cuccot is, akkor kétségek nélkül meg fogom venni őket.

– Milyen menő az a napszemcsi! – lelkendezek, felpróbálva a tetszetős darabot. Belenézek a tükörbe, és úgy pózolok, mintha nem csúfítaná el a képet két mankó, mire észreveszem, hogy Kyungsoo szája fülig szalad a hátam mögött. Ebben a szemüvegben nem érzem olyan bizonytalannak magam. Elrejthetném a tekintetem, legalább nem látnák azok a barmok, mennyire rosszul esik, amikor belém kötnek. Kár, hogy nem fér már bele a keretbe. Lemondhatnék az egyik pólóról, de Kyungsoo olyan szemekkel méregetett, mihelyst felvettem, hogy nehéz szívvel válnék meg tőle.

– A fenébe, nálam sincs annyi, amennyibe a szemüveg kerülne – állapítja meg bosszúsan Kyungsoo a tárcájában kutatva. Jesszusom, nem is vártam volna el, hogy úgy adjon nekem ajándékot, hogy alig ismerjük egymást. A fiú azonban nem hagyja annyiban a dolgot, egy határozott mosollyal az arcán odalép az eladólányhoz, és felmutatja neki a szemüveget: – Drága Mina! Mindig csinos vagy, de ma különösen jól nézel ki. Mit szólnál ahhoz, ha elvinnélek vacsorázni, cserébe kivételesen szemet hunynál a felett, hogy fizetés nélkül viszem el ezt a napszemüveget?

– Ha tudtam volna, hogy egy napszemüveg fejében meghívsz vacsizni, már korábban odaadtam volna – búgja a lány csábos pillantásokat vetve Kyungsoo-ra. Arra gondolok, valójában a fiú már régen randizni szeretett volna a bolt eladójával, csak kellett neki egy löket, amit tőlem kapott meg. Pánikszerű szorongás hatalmasodik el a mellkasomon, minél közelebb érünk a kijárathoz. Amúgy sem tudok gyorsan haladni, de ezúttal direkt még lassabb tempót diktálok, hogy minden egyes percet kihasználjak a közelében. Fizikai fájdalom hasít belém, amint realizálom, hogy pár lépés múlva elválnak útjaink, amik talán sosem kereszteződnek újra.

– Jó szórakozást a hölggyel – jegyzem meg sután. Eszembe jut, hogy a mankóim miatt kezet sem tudtam fogni vele. A francba, nem hiszem el, hogy még ettől is meg lettem fosztva! Hirtelen arra leszek figyelmes, hogy a hátamra helyezi a kezét, mintha ezzel akarna támogatni a járásban, vagy lehetséges, hogy csak azért teszi, hogy valamilyen módon hozzám érhessen?

– Az a vacsora csak akkor lenne jó, ha te is eljönnél. – Nincs olyan napszemüveg, ami elrejthetné a fejem pipacs pirosságát. Először megnémulok, fogalmam sincs, mit kéne reagálnom erre, aztán erőt veszek magamon, hisz minden vágyam az, hogy többször találkozhassak vele. Ha most csak álldogálok itt szótlanul, elbúcsúzhatok az egyetlen embertől, aki mellett boldog voltam, amikor már azt hittem, ezt az állapotot sosem tapasztalhatom meg. Amúgy sincs semmi okom a szégyenlősségre, mivel ez a srác más, mint a többiek. Mégis mitől félek? Nem egyszer adta tudtomra, hogy a vonzalmam nem egyoldalú.

– A vesémet is eladnám egy vacsiért cserébe, amit jó társaságban tölthetek.

– Arra nem lesz szükség. Másképp is meghálálhatod. – Na jó, az előző mondatot is nehéz volt kitalálnom, erre meg mi a fenét mondjak? – Jaj, nem akartam rád ijeszteni. Hidd el, általában alig nyitom ki a szám, de te valahogy ilyen félreérthető szavakat csalsz ki belőlem. Szörnyen kínos! Szóval… Most végeztem gyógytornászként, de még nincs elég gyakorlatom ahhoz, hogy elhelyezkedjek egy kórházban például. Mit szólnál ahhoz, ha rajtad gyakorolnék, te pedig néhány alkalom után írnál nekem egy referenciát? Persze csak ha tényleg hatásosnak érzed a módszereimet.

– Belevághatnánk most rögtön? –  Ha Kyungsoo félreérthetőnek titulálta a megjegyzését, akkor az enyém totál kétségbeesetten hangzik. Ennél már csak az lenne szánalmasabb, ha nyíltan bevallanám neki, hogy azért ragaszkodom görcsösen a társaságához, mert mindenki más elutasítóan viselkedik velem rajta kívül. Egyébként teljesen mindegy, hogy segíteni fognak-e a módszerei vagy sem, olyan referenciát fog kapni tőlem, amivel akár egy amerikai munkahelyen is elhelyezkedhet. Fejben már el is kezdem fogalmazni a hangzatos sorokat, miközben próbálom megszaporázni a lépteim, mert hirtelenjében az sokkal vonzóbb opciónak tűnik, hogy otthon tornásztat, minthogy az utcán nézze a botorkálásomat.

A kis házba lépve eléggé elszégyellem magam, amint a szemünk elé tárul a rendetlenség. Attól még élhetnék normális körülmények közt, mert nehezebben mozgok, csak sajnos a lustaságot nem sikerült leküzdenem ez idáig. Az úton eszembe sem jutott, hogy szörnyen gáz lesz ilyen kupiba beengedni Kyungsoo-t, folyamatosan arra a jóleső borzongásra koncentráltam, amit a közelsége, a mosolya, kedves szavai váltottak ki belőlem. Nem tehetek mást, szemlesütve magyarázkodni kezdek, de a fiú egy legyintéssel elintézi a dolgot.

Amíg Kyungsoo kezet mos, az ágyon vergődve lerángatom magamról a farmerem, hogy egy kényelmes, térdig érő melegítőre cseréljem, és felülre is egy laza pólót veszek. Remélem, végzek a művelettel, mire kijön a fürdőből, mert nem akarom, hogy szemtanúja legyen a szerencsétlenkedésemnek. Tudom, hogy szakmai szemmel nézné az ügyetlenségemet, de talán egyszer több is lehetne köztünk gyógytornász-páciens kapcsolatnál, ezért azt szeretném, ha csak a szexi és dögös Jongin képe maradna meg benne.

– Kicsit zavarban vagyok – motyogja az ágyam szélére telepedve. Neki is adtam otthoni ruhát, hogy teljesen kényelembe helyezhesse magát, valamiért mégis feszengve tördeli a kezét, ahelyett, hogy nekilátna a kezelésnek. – Eddig még csak gyerekekkel dolgoztam együtt. Nem gondoltam volna, hogy elsőre pont egy ilyen férfi lesz a kliensem.

– Ilyen? Ilyen nehéz eset? Szerinted túl súlyos a bajom ahhoz, hogy…

– Ilyen vonzó… – Oké, Jongin, tudod, nem szabad lefagyni!

– Én sem gondoltam volna, hogy ilyen helyes gyógytornászba fogok botlani. Ráadásul egy ruhaboltban. Ha tudtam volna, hogy ilyen kincsre bukkanok az alsógatyák közt, már rég elbicegtem volna oda. Mondd csak, gyakran csinálsz ilyesmit? Hogy shoppingolás közben ismerkedsz?

– Valójában a mankós pasik az eseteim, csak sajnos eddig nem találkoztam eggyel sem. Folyton arrafelé ólálkodtam, hátha megjelenik egy, akit felszedhetek segítésnyújtás gyanánt, de eddig nem volt szerencsém. Pedig olyan jól elterveztem, hogy majd azt mondom neki, hadd gyakoroljak rajta, holott igazából csak vele akarok lenni…

Mindketten bárgyún vigyorgunk a másikra, egyszerre nyúlunk egymás reszkető kezéért, és ugyanolyan vágyat vélek felfedezni a szemében, amit magamban érzek. Létezhet szerelem első látásra? Nem hiszem. Megtetszhet valaki kinézete, de mi garantálja, hogy ez egy működő kapcsolat lehet, amikor alig ismerem? Hogy szerethetném, amikor még annyit sem tudok, hogy mi a kedvenc színe? Elég lenne az, hogy nagyon kedves, bejön a humora, és… Jaj, fogalmam sincs! Mi van, ha csak azért kapaszkodom ilyen görcsösen belé, mert egy héten át gyötört a magány? Depresszióba estem, sokat sírtam, azt hittem, sosem fogom megtalálni a helyem, ezért hajlamos vagyok túlzásba vinni az érte való rajongást. De ezt bárkire kivetíthetném, nem konkrétan neki szól, hanem a gesztusnak, amit felém tett. Ha például valami csoda folytán Sehun megváltozott volna, és ő közeledett volna jó szándékkal felém, akkor könnyen lehet, hogy iránta táplálnék gyengéd érzelmeket… Nem, ez kizárt!

– Mi a kedvenc színed? – nyögöm ki, miután egy darabig csak bámultuk egymást.

– Mi? Hát… Én még nem is gondolkodtam el ezen. Legyen a világoskék…

– Azért választottál nekem világoskék inget, mert az a kedvenc színed, vagy azért lett az a kedvenc színed, mert irtó jól áll rajtam az az ing?

– Oké, most lebuktam, túl átlátszó vagyok – mosolyodik el szelíden.

– És mi a kedvenc helyed? Ahova bármikor szívesen mennél.

– Úgysem hinnéd el, ha azt mondanám, ez a ház.

– Ne már! Muszáj többet megtudnom rólad, de ilyen válaszoktól nem leszek okosabb. Mi a kedvenc dalod?

– Kelly Clarkson: Because of you. – Nem kell sokat gondolkoznom, mire beugrik, hogy ez a dal ment a rádióban, amikor találkoztunk az üzletben. Hangosan felnevetek Kyungsoo kipirult arcára pillantva, és megszorítom a kezét. Lehet, hogy sokan nyálasnak tartanák a feleleteit, de nálam célba talált velük. Romantikus alkat vagyok, ami azt jelenti, hogy ilyen szövegekkel simán le lehet venni a lábamról.

– Feladom! Ha megkérdezném, mi a kedvenc filmed, úgyis azt válaszolnád, hogy amit ma este fogunk megnézni.

– Hogy válaszolhattam volna ezt, amikor nem is tudtam, hogy ma este filmet fogunk nézni? – kérdezi a szája szegletében bujkáló mosollyal. Ez kész! Tegnap még könnyekkel áztattam el a párnámat, mindenféle baljós gondolat kavargott a fejemben, ma meg le se lehet vakarni a vigyort a képemről, és minden gondolatom egyetlen személy körül forog. De biztos, hogy ez a valóság? Nemrég még álmodni sem mertem arról, hogy egy helyes srác átlépi a házam küszöbét, most meg az ágyamon ücsörög a kezemet fogva a világ legédesebbike. Nem lehet, hogy a boltba menet elestem, beütöttem a fejem, és ezt a csodát csupán hallucinálom?  

– Gyorsan hozd rendbe a lábam, hogy sok helyre el tudjak veled menni. Minden helyszínt, ahol megfordulunk, a kedvenceddé akarom tenni.

A gyógytorna nem fog a kedvenc tevékenységeim közé tartozni, az tuti! Csak az tartja bennem az erőt a gyakorlatok végzése közben, hogy Kyungsoo hangját hallhatom, ami olyan lágyan cseng, mint egy altatódal, nézhetem az arcát, melynek vonásai mindig felderülnek, amikor azért könyörgöm, hogy térjünk rá a filmnézésre, és élvezhetem az érintését, amivel képes elmulasztani a fájdalmamat, akárhányszor végigsimít a lábamon. Az utolsó perceket viszont kis angyalként csinálom végig, ugyanis eléggé felcsigázza az érdeklődésemet a masszázs, amit a torna utánra ígér.

– Nem hagyhatnánk ki legközelebb a szenvedős részt? Állítom, hogy a kezeid varázserővel bírnak, ezért előbb meggyógyulok, ha egy óra torna plusz egy óra masszázs helyett két óra masszázst kapok.

– Az túl fárasztó lenne a kezeimnek, és utána nem tudnám másra használni őket… – Kyungsoo-ra tényleg illik az „édes” jelző. Nagyon aranyos, amikor egy egyértelmű dologra utal, aztán olyan zavarba jön, mintha nem önszántából mondta volna ki a megjegyzést. – Én… komolyan nem tudom, mi van velem. Hidd el, mások előtt alig szoktam megszólalni… Tudod, ha nem lettek volna nálad a mankóid, rád se mertem volna nézni.

– Miért? Az, hogy szexi vagyok, nem egyenlő azzal, hogy a szívtörés a hobbim. És az, hogy dögösnek születtem, nem jelenti azt, hogy önbizalom is párosult hozzá. Szóval nem kell félned tőlem, cseppet sem tartom magam bátrabbnak nálad. Mindenesetre mától kezdve imádni fogom azokat a mankókat – kacsintok rá csábosan. Sosem gondoltam volna, hogy a mankóim lesznek a kerítőim. Eddig utáltam őket, de ha nekik köszönhetően ismertem meg Kyungsoo-t, ereklyeként fogok bánni velük a felgyógyulásomat követően is.

A masszázs alatt rengeteget beszélgetünk. Ennél már nem is érezhetném magam csodálatosabban. Amíg apró, finom kezei a lábamat gyömöszölik, megtudhatom, hogy milyen volt a gyerekkora, mi késztette arra a döntésre, hogy gyógytornász legyen, mennyire fáj neki, hogy nem ismerhette a szüleit, mert olyan kicsi volt, amikor meghaltak… Ezek a történetek sokkal fontosabbak annál, minthogy mi a kedvenc dala, de azért melegség jár át, akárhányszor eszembe jutnak a kérdéseimre adott válaszai.

– Borzalmasan érzem magam.

– Mégsem esett jól a masszírozás? – kérdezi aggodalomba fordult arckifejezéssel.

– Ugyan már! Az isteni volt! De én még csak egy kávét sem tudok neked készíteni cserébe, amivel további maradásra bírhatnálak.

– Szerinted a kávé miatt fogok itt maradni? – Kyungsoo mosolyogva megpaskolja a kezem, majd jókedvűen birtokba veszi a konyhámat. A kanapéról kényelmesen rálátok tüsténkedő alakjára, ezért még egy jó ideig nem battyogok ki utána, csak heverésző pózban figyelem őt. Ha az embereket megkérdeznék, hogy számukra mit jelent a boldogság, nagy valószínűséggel mindenki más választ adna. Ha tőlem kérdeznék meg, én azt mondanám, hogy az tesz boldoggá, hogy hallgathatom Kyungsoo dúdolását, amihez a fakanál fazékhoz koccanása szolgáltat aláfestő zenét, fenséges illatokat érezhetek, ami a parfümje és az általa készített étel elegyéből tevődik össze, és hogy csókot nyomhatok a tarkójára, amikor mögé lopózom. A mankók miatt továbbra sem tudom megsimogatni a hátát, de ez még annál is jobb, főleg az enyhe libabőr miatt, amit kiváltok belőle.

– Ismered azt a mondást, hogy egy férfihez a hasán keresztül vezet az út? Engem végérvényesen megfogtál! – állapítom meg teli szájjal, mialatt eszelősen törölgetem a foltot, amit a pólómon sikerült ejtenem.

– Csak ezzel fogtalak meg? Azt hittem, az üzletben a kedvességemmel, vagy legalább a masszázzsal… – Elnevetem magam Kyungsoo felháborodott fejét látva, mire kiesik a falat a számból. Elég kiábrándítóan festhetek, de jelen pillanatban még ettől sem feszülök be. Érzem, hogy Kyungsoo nem fog faképnél hagyni csak azért, mert nem úri fiúk módjára eszem, ráadásul annyira felszabadít a tény, hogy nem a palota konyháján kell vacsoráznom, hogy legszívesebben elsírnám magam örömömben. Hogy lehetek ilyen mázlista? Isteni kaját ehetek, amit egy isteni srác készített nekem. Kell ennél több?

Vacsora után választok egy filmet, amit az ágyban fekve nézünk végig. Én nem nagyon tudok a történetre koncentrálni, túlságosan leköt Kyungsoo közelsége. Szívem szerint átölelném, hogy összebújva mozizhassunk, de nem akarom elijeszteni. Az egy dolog, hogy én egy napos ismertség után rávetném magam, ő azonban nem feltétlenül lehet ezen az állásponton. Bárcsak gondolatolvasó lennék! Mi van, ha ő is csak megjátssza, hogy bele van merülve a sztoriba, és valójában szuggerál, hogy tegyem már végre meg az első lépést?

Amikor egy órányi dilemmázást követően ráveszem magam, hogy végigsimítsak az arcán, észreveszem, hogy elaludt. Még lélegezni is alig merek, nehogy felébresszem, és elég kellemetlen helyzetbe kerülök, amikor az éjszaka közepén rám jön a pisilés. Ha kivergődnék a fürdőbe, biztosan kimenne az álom a szeméből, majd ráébredne, hogy nem szabadott volna nálam maradnia éjszakára, ezért gyorsan felöltözne, és lelépne. Nem kockáztathatok, úgyhogy az elkövetkezendő időt összeszorított fogakkal kell átvészelnem. Ez jócskán ront azon, hogy kedvemre gyönyörködhetek alvó alakjában, de semmiért nem adnám ezeket a pillanatokat.

Amint kinyitja a szemét, nincs lehetőségem arra, hogy belefeledkezzek elbűvölő arcába, melyen megpihennek az első lusta napsugarak, azon nyomban a fürdőbe kell rohannom. Vagyis hát szeretnék én rohanni, de kínomban megfeledkezem arról, hogy nem tudok, így egy irigylésre méltó hasra esést produkálok. Kyungsoo rémülten pattan ki az ágyból, odasiet hozzám, gyengéden felsegít, hogy visszakísérhessen az ágyhoz, mire én fogamat összepréselve sziszegem, hogy legyen olyan kedves, és a lehető leggyorsabban juttasson el a vécéig, mert rohadtul nem akarok még jobban beégni előtte, már így is épp elég kínos a szitu.

– Többet ne csinálj ilyet! Nagyobb károsodást fogsz szenvedni, ha minden reggelt eleséssel kezdesz – közli szigorúan, amikor kilépek a fürdőből. Elszontyolodva konstatálom, hogy menni készül, viszont előző mondata új reményekkel virágoz fel. Vajon arra célzott, hogy ezután minden éjszakát nálam fog tölteni, vagy csak én magyarázom bele a saját vágyaimat a mondanivalójába?

– Nem maradnál picit tovább? Az esés miatt még rosszabb lett a lábam, ráférne egy újabb masszázs… vagy torna. – Még a tornát is bevállalnám, ha azzal maradásra tudnám bírni. De Kyungsoo sajnos szomorkásan megrázza a fejét, és nyomatékképpen az órájára pillant.

– A suliban dolgozom. A gyerekek imádják a gyógytornát, mert ha még kicsit megerőltető is számukra, sokkal szívesebben vesznek részt rajta, mint a matekórán. – Gondolom, ebben az is nagy szerepet játszik, hogy a matektanár nem olyan helyes, mint ő. Bárcsak lenne valamilyen képesítésem, akkor én is ott dolgozhatnék, hogy egész nap a közelében lehessek! – Azokat te rajzoltad? – bök fejével az asztalomon tornyosuló papír kupacra. hát igen, nagy magányomban mi mást tehettem volna? – Ezek fantasztikusak! Elvihetem őket? Megmutatom az igazgatónak, hátha felvesz rajztanárnak.

– Engem? De hát nincs is rajztanári diplomám!

– A mostani tanárnak van, mégis jobban rajzolnak nála a gyerekek. Egy ideje már le akarják váltani, csak nem találtak megfelelő helyettest. Egy próbát megér.

Megmámorosodom attól a gondolattól, hogy végre munkám is lehet. A hirtelen hatalmába kerítő öröm, és az, hogy még egy kicsit magam mellett akarom tudni Kyungsoo-t, cselekedésre késztetnek. Annak ellenére, hogy remeg a lábam, dadogva ver a szívem, a mankóimat a széknek döntöm, amíg én az asztalra támaszkodva hajolok oda hozzá.

– Annyi mindent tettél értem. Szeretném valamivel megfizetni, de pénzem nincsen, úgyhogy be kell érned ezzel. – Nem meredek sokáig ábrándosan a szemébe, nehogy időközben inamba szálljon a bátorság. Gyorsan a szájára tapasztom az enyémet, de ennél tovább nem megyek, megvárom a reakcióját, és ha nem úgy érzem, hogy viszonozná a vonzalmamat, visszavonulót fújok. Persze egyfolytában azon drukkolok, hogy nekem kedvező döntést hozzon, és szó szerint fellélegzem, amikor megérzem erősen ölelő karjait a testem körül. Még sosem szomorított el ennyire, hogy nem használhatom a kezem az egyensúlyom megtartása végett. Nagyon nyomorultul hat, hogy én az asztal szélét markolászom, amíg ő jobbjával az arcomat cirógatja, baljának ujjait pedig tincseim közé vezeti. Legközelebb az ágyon kell majd megcsókolnom!

– Ez nem volt valami sok. Szerintem többet érdemlek a munkámért, én nem dolgozom ilyen olcsón. – Vigyorogva újra birtokba veszem puha ajkait, és ezúttal lényegre törőbben járok el. Az óvatos szájra puszikat felváltja a nyelvek őrült keringője, aminél szebb tánc nem létezik a világon. Kyungsoo erősebben szorít magához, ujjai bebarangolják a hátam egész területét. Sajnos nem merészkedik be a pólóm alá, de így is jóval többet kaptam tőle, mint amire számítottam, szóval nem panaszkodhatok. – Az a film, amit tegnap néztünk, borzalmas volt! Nem lett a kedvencem, ezért ma újat kell néznünk, hogy az lehessen a favoritom.

– A legpocsékabbat fogom kiválasztani, hogy holnap is vissza gyere abban a reményben, hogy végre megtalálod a kedvenc filmed. – Kyungsoo nevetve még egy búcsúcsókot nyom a számra, aztán egy nagy sóhaj kíséretében az ajtó felé indul. Szeretnék utána nyúlni, visszahúzni magamhoz, és túszként a házamban tartani, mert attól félek, soha többé nem fogom újralátni, bár édes mosolya nem aggódó feltételezésemet támasztja alá. Végül odakiáltom neki, hogy számolom majd a perceket estig, aztán bolond tini módjára terülök el az ágyamon, hogy a fél napot bódult lebegésben tölthessem, mialatt vég nélkül Kyungsoo-ra gondolok.

Késő délután eszembe jut valami romantikus dolog, melynek kivitelezéséhez muszáj segítséget kérnem a hercegtől. Nem jövök zavarba, amikor felkeresem, hajt a vágy, hogy örömet okozzak Kyungsoo-nak, meg hát Chanyeol múltkor már pénzt is adott nekem, így felbátorodva környékezem meg. Szerencsére a palotába vezető úton nem találkozom egyik rossz akarómmal sem, bár az igazat megvallva, most ők sem tudnák elvenni a jókedvemet.

– Hercegem, ha nem zavarlak, lenne egy kérésem – állok meg félszegen Chanyeol előtt, aki kedvesen mosolyogva fogadja a meghajlásomat. Valahogy nem egy nemes úrfi benyomását kelti, olyan közvetlenül viselkedik mindenkivel, mintha egy lenne közülünk. Sokkal jobb lenne ez a hely, ha többen hasonlítanának hozzá.

– Először is, ne szólíts hercegnek, mert rám tör a viszketés. Másodszor, bármit kérhetsz tőlem. Harmadszor, helyezd magad kényelembe, ne ácsorogj itt nekem! – Leülök a vele szemben lévő székre, de nem fogok bele azonnal a mondandómba, kicsit átgondolom előtte, hogy is kéne kezdenem. Chanyeol türelmesen vár, nem szakítja félbe az elmélkedésemet, nem mondja azt, hogy sok dolga van, ezért jó lenne, ha nem rabolnám az idejét.

– Szeretnék elvinni valakit piknikezni. Nagyon köszönöm a pénzt, amit ruhákra adtál, de nem fogok visszaélni a jó indulatoddal. Ezúttal csupán némi szendvicsnek valót kérnék, amiből összeüthetnék egy kis lakomát, amivel meglephetném őt.

– Várj egy percet! Azt akarod mondani, hogy tetszik valaki? Mégsem tudták teljesen elfeledtetni veled Sehunt…

– Micsoda? Nem értem, miről beszélsz. Sehuntól a hideg ráz, ő meg ember számba sem vesz engem. – Amikor mesélni kezdtem, Chanyeol arca felderült, most azonban lehervadt a mosolya. Mégis honnan vett akkora képtelenséget, hogy Sehun és én? Előbb mennék remetének, minthogy egy olyan jégcsap társaságára kényszerüljek.

– Nem tudom… Sehun és Baekhyun kapcsolata nem tűnik túl harmonikusnak. Láttam, hogy piszkálni szokott téged, de gondoltam, az csak olyan óvodás dolog. Az oviban mindig azt szekálja egy fiú, aki tetszik neki, na mindegy… Ismerem őt?

– Kyungsoo-nak hívják. Olyan, mint egy angyal! – Miközben azt ecsetelem, milyen jól néz ki Kyungsoo, milyen jó tulajdonságokkal rendelkezik, ráébredek, hogy tökre úgy beszélek, mintha több éve járnék vele. Másnak talán furcsa lehet, hogy egyetlen nap után ennyire rákattantam, de én imádom ezt az érzést, és remélem, nagyon sokáig fog tartani.

– Talán összefutottam már vele valahol. Szívesen megismerném, ha egyszer elhoznád bemutatni. És persze elvihetsz bármit a konyháról. Sőt, a fészerben van egy piknik kosár meg plédek, vidd azokat is! Legalább nem lesz mit használni, ha Taeyeonnak piknikezni támadna kedve.

– Miért nem szeretnél piknikezni az úrnővel? – Chanyeol zavartan felnevet, és kerülve a tekintetemet a hátam mögött húzódó tájat kezdi fixírozni.

– Nem Taeyeon a probléma. Csak utálom a bogarakat, a szúrós izéket, amik beleragadnak a pokrócba, a darazsakat, akik megcélozzák a kaját… De ne is figyelj rám, nem akarom a kedvedet szegni.

Maga a herceg töm tele egy egész táskát finomságokkal, amit utána gondosan a vállamra akaszt. Boldogan veszem célba a fészert, meg is feledkezem arról, hogy milyen lassan teszem meg az odáig vezető utat. A tegnap csak egy rossz álomnak tűnik, hiszen ma a szerelem mellett a barátság is rám talált. Örömmel tölt el, hogy Chanyeolt barátomnak tekinthetem, mert szükségem van valakire, akinek pár órát áradozhatok Kyungsoo-ról.

Abba persze nem gondoltam bele, hogy mennyi szenvedéssel jár, mire beleküzdöm a plédeket a kosárba, arról nem is beszélve, hogy fogalmam sincs róla, hogy fogom magammal vinni a kosarat. Megint nem voltam elég körültekintő, meg kellett volna kérnem Chanyeolt, hogy segítsen, de most már mindegy, valahogy meg fogom oldani. Az a kép elég motivációs erőként szolgál, amin Kyungsoo és én a csillagos eget fürkésszük egymás karjaiban heverészve. Biztos vagyok benne, hogy imádni fogja az ötletet, csak érjek oda, mielőtt felkelne a nap.

Hirtelen erős kezek ragadnak meg hátulról, melynek következtében elejtem a mankóimat a nagy ijedtségtől. Ha a támadóm elenged, krumpliszsákként fogok a földre zuhanni, de az még a jobbik eset lenne. Istenem, ne hagyd, hogy pont most öljenek meg! Az elmúlt napokban szívesen odaadtam volna az életem, de nem lehetek olyan szerencsétlen, hogy amikor váratlan fordulatot vesz a sorsom, meghalok. Nem kellett volna kimerészkednem otthonról. Szépen megvártam volna Kyungsoo-t, és sort kerítettünk volna a következő filmre az ostoba piknikezés helyett. De hát kigondolta volna, hogy a csillagok fogják a vesztemet okozni?

– Mindig is tudtam, hogy egy utolsó piti kis tolvaj vagy! – Hát igen, ahogy vártam, a földre esek, és ezzel egy időben felismerem Sehun méregtől fröcsögő hangját. – Azért jöttél az országomba, mert a hazádban már nem tudtál feltűnésmentesen lopni? Nem fogom megengedni, hogy kifoszd az úrnőmet. Én megvédem az otthonom lakóit, értetted?

– Ezeket Chanyeol herceg adta nekem. – Sehun gúnyosan felnevet, és a helyiség másik végébe rúgja a piknik kosarat. Szeretném ironikusan megjegyezni, hogy nem hinném, hogy attól szegényebb lesz az úrnője, mert elviszek néhány zsemlét meg felvágottat, jaj, meg a viseltes pokrócokról se feledkezzünk meg, de nincs merszem szembeszállni vele. Védtelen vagyok, Sehun még akkor is könnyűszerrel elbánna velem, ha nem lennék sérült.

– Tudod, mi jár a tolvajoknak? Száz botütés. Meg fogom kérni az úrnőt, hogy én mérhessem rád őket. Aztán egy sötét tömlöcbe vetlek. – A fenyegetéseivel nem tud megrémiszteni, ugyanis nincs kétségem a felöl, hogy Chanyeol tisztára fogja mosni a nevem. Attól viszont megfagy a vér az ereimben, hogy pillanatnyilag nincs menekvésem, és ki tudja, mit szándékozik művelni velem, hogy kiélhesse rajtam eltorzult vágyait.

– A francba, ne! – Pánikba esem, amikor meghallom a zár kattanását. Valaki ránk zárta az ajtót. Nem úgy tűnik, mintha Sehunt ez zavarná, elégedett arckifejezéssel, karba tett kézzel áll, és élvezi, hogy rettegve vánszorgok el a kijáratig. Megpróbálom dörömböléssel felhívni magamra a figyelmet, nem hiszem el, hogy senki nem hallja a segélykérésemet, de amikor percek múltán sem érkezik meg a felmentő sereg, feladom.

– Minden este be szokták zárni, és csak reggel fogják újra kinyitni. Hidd el, nekem is lenne százszor jobb dolgom annál, hogy egy levegőt szívjak egy tolvajjal, de minden rosszban van valami jó. Most rögtön bevasalhatom rajtad a botütéseket, az egyik mankód tökéletes lesz erre a feladatra. – Beletörődve a sorsomba rogyok le a földre a fal mentén, és hagyom, hogy a mankóim eldőljenek, amik hangos csattanást hallatnak. Sehun felveszi az egyiket, ördögi csillogással a szemében vizsgálgatja, mintha arról akarna meggyőződni, hogy biztosan elég fájdalmat tud-e okozni vele, majd fenyegetően az irányomba suhint. Sötéten felnevet, amikor összerándulok a felém közeledő tárgy láttán, majd visszadobja a padlóra, és elvonul a legtávolabbi sarokba.

– Mit ártottam én neked? – csattanok fel tízpercnyi hallgatás után. Nem kéne a tűzzel játszanom, némán meg kéne várnom a reggelt, erre én hülye fejjel felbőszítem az oroszlánt, aki már éppen lenyugodni látszott. Sehun azokon a plédeken terpeszkedik, amiket a piknikre szántam, amíg nekem a földből és a falból áradó hidegséget kell elviselnem. De ez semmi ahhoz képest, amit a szívemben érzek. Mostanra kiszállt belőle minden melegség, amit Kyungsoo és Chanyeol keltett életre, és megfagyva reméli, egyszer még újra boldog lehet.

– Például kibaszottul idegesít, hogy sírsz. Egy férfi soha ne sírjon! És mégis miért bőgsz itt? Nem mindegy neked, hol vagy? Otthon úgyis egyedül lennél, inkább örülnöd kéne annak, hogy hallasz egy kis emberi beszédet.

– Valaki vár rám otthon… – Elcsuklik a hangom, amikor elképzelem Kyungsoo csalódott arcát az ajtóm előtt ácsorogva. Én idióta még a telefonomat se hoztam magammal, hogy felhívhassam, ha ilyen rohadt helyzetbe kerülnék. Vajon mit gondolhat? Hogy nem akarom látni, vagy azt hiszi, elestem, bevertem a fejem, és azért nem tudom beengedni, mert vérben úszva haldoklom? Szegény mennyire meg lehet ijedve!

– Ki várna rád? A plüss mackód? Vagy a képzeletbeli, láthatatlan barátod?

– Kérlek, add oda a telefonodat… – suttogom elhaló hangon. Úgyis tudom, hogy nem fogja odaadni, de muszáj megpróbálnom. Sehun az orrom előtt kapcsolja ki a mobilját, majd odacsúsztatja nekem azzal a címszóval, hogy ha kitalálom a bekapcsolási kódját, kiérdemlem, hogy használhassam. Ez hihetetlen! A húszas éveink közepén járunk, rég elballagtunk már az iskolából, mégis úgy érzem, mintha én lennék az a gyenge, kiközösített kisfiú, akit a magukat nagymenőnek tartó seggfejek porig aláznak nap, mint nap. Mi ilyenkor a jó taktika? Ha csendesen sírdogálok, azért fog belém rúgni, ha meg szembeszállok vele, azért. Tipikus patthelyzet. – Chanyeol hercegnek igaza volt. Nem lehet túl jó a kapcsolatotok Baekhyunnal, ha fel sem hívod. Ezek szerint ő nem aggódik érted…

– Hogy merészelsz kibeszélni a hátam mögött a herceggel? – Azt hiszem, sikerült érzékeny pontra tapintanom. Sehun arca eltorzul a dühtől, konkrétan úgy néz ki, mint egy vicsorító farkas, és lerí róla, hogy nagy erőfeszítésébe kerül, hogy ne jöjjön nekem. Talán annyi emberség mégiscsak megbújt benne, hogy nem akar széjjelverni egy nyomorékot. – Teljesen mindegy, hogy milyen a kapcsolatom, de legalább létezik.

– Nincs szükségem arra, hogy elhidd, van valakim. Nem érdekel, mit gondolsz rólam. Az a fiú a nyomodba sem érhet…

– Szóval fiú… No csak, no csak! Azt hittem, képzeletbeli csajod van, de ezek szerint egy láthatatlan pasival van dolgunk. De jobb is, ha nem létezik, mert Taeyeon úrnő csak nekem meg Baekhyunnak engedélyezte, hogy együtt legyünk. Tudod, ilyen kiváltság nem jut akárkinek, úgyhogy azt ajánlom, ne is álmodozz, mert a végén még túl nagyot fogsz esni.

A könnyeim újult erővel törnek felszínre. Nem kéne hagynom, hogy ez a pszichopata lelki terrorban tartson, ami még a fizikai bántalmazásnál is rosszabb, de túlságosan megráznak a szavai. Nem akarom, hogy Kyungsoo-nak baja essen miattam. Ha egyszer hazajutok, nem fogom beengedni, hiába leszek otthon, és így egy idő után majd lemond rólam. Inkább szenvedek egész életemben nélküle abban a tudatban, hogy él, minthogy elveszítsem, amiért velem van.

Nem hittem volna, de még ilyen mostoha körülmények közt is el tudok aludni. Álmomban Kyungsoo-val fekszem a csillagok alatt, és a legutóbbi borzalmas filmen nevetünk, amit levetítettem neki. Két percenként megcsókolom, mert annyi időt bírok ki az ajkai nélkül, és boldogan járja be kezem az arcát, a testét, pótolva azt, hogy az első csókunk alatt nem érhettem hozzá. Amikor azonban felkel a nap, Taeyeon úrnő katonái ránk találnak, és a szemem láttára verik félholtra a szerelmemet, hogy aztán velem ugyanazt tegyék…

– Ébredj már fel, Jongin! Megőrülök az üvöltésedtől! – Hevesen kapkodva a levegőt, mellkasomból majd’ kiugró szívvel térek magamhoz. Szakad rólam a víz, a szám annyira kiszáradt, hogy ölni tudnék egy csepp vízért, és természetesen minden porcikám sajog a kényelmetlen fekvés miatt. Sehun és én egyszerre húzódunk el egymástól, amikor konstatáljuk, hogy a keze még mindig a vállamon van. Nem mintha gyengéd szándékkal közeledett volna hozzám, csak azért érintett meg, hogy megrázzon, és azt sem annak érdekében tette, hogy megszabadítson a rémálomtól, csak az óbégatásom zavarta. – Mitől akadtál ki ennyire?

– Semmitől. – Elfordítom a fejem, engem ugyan nem fog meghatni azzal, hogy lágyabbak a vonásai meg a hanghordozása. Lehet, hogy kicsit megsajnált, de ez még nem jelenti azt, hogy legközelebb ne nevezne tolvajnak, ha bármit is a kezemben lát. – Bocs, hogy megzavartam békés alvásodat.

– Á, le se mertem hunyni a szemem, nehogy ellopj tőlem valamit, míg alszom. – Sehun szája felfelé görbül, és az az érzésem támad, hogy ezúttal nem gondolja komolyan a dolgot, csak viccelődni próbál velem, de sajnos most nem vagyok olyan hangulatomban. A beszűrődő napsugarak egyértelművé teszik, hogy már reggel van, az ajtó viszont továbbra is zárva, ami egyre frusztráltabbá tesz. – Már írtam üzenetet Baekhyunnak, mindjárt kienged minket – jegyzi meg Sehun, amikor észreveszi, hogy morcosan kémlelem a kijáratot.

A következő pillanatban kulcscsörgésre leszek figyelmes, majd az előbb említett személy hurrikán módjára száguld be az ajtón. Sehun nyakába veti magát, majd mindenféle szégyenkezés nélkül szájon csókolja. Végigtapogatja, mintha sérüléseket keresne rajta, holott én még egy legyet sem tudok segítség nélkül leütni, ha csak nem jön házhoz a pofonért. Aztán a tekintete megállapodik rajtam, és amikor belenézek ravaszságtól fénylő szemébe, ráébredek, hogy ő még Sehunnál is rosszabb.

– Direkt csináltad ezt így? Tudtad, hogy Sehun azt fogja hinni, lopsz, ahogy azt is, hogy be fogják zárni a fészert este. Csapdába csaltad, hogy veled maradjon egész éjjel, és elcsábítsd tőlem! Most majd megtanulod a leckét. Nem foglak bezárni, de elviszem a mankóidat. Ezek nélkül maximum kúszva juthatsz ki innen. – Baekhyun felkapja a mankóimat, és céltudatosan az ajtó felé indul. Sehun idegesen egyik lábáról a másikra áll, hezitál, mire a barátja rászól, hogy kövesse már végre. Mielőtt Sehun kilépne az ajtón, odadobja nekem a telefonját, és látszik rajta, hogy megkönnyebbül, amiért Baekhyun nem szúrja ki, mit csinál.

Sehun telefonját szorongatva ismét sírva fakadok. Amíg nem halnak el a lépteik és Baekhyun kárörvendő nevetése, mozdulatlanul kuporgok tovább addigi helyemen. Szerencsére tudom fejből Kyungsoo számát, mert annyiszor nézegettem délelőtt azzal a céllal, hogy rácsörgök, hogy megjegyeztem. De hát nem kéne idehívnom őt! Nem kockáztathatom az életét… Akkor mégis mi tévő lehetnék? Kúszva-mászva kimehetnék innen, az emberek viszont eddig is ferde szemmel néztek rám, ha ilyen állapotban látnának, az rettenetes megaláztatást jelentene számomra.

Némi vacillálást követően felhívom Kyungsoo-t, aki aggódva veszi fel a telefont. Halálra rémül, amikor nagy vonalakban vázolom a helyzetet, és megígéri, hogy nagyon fog sietni hozzám. Még arra sincs időm, hogy felocsúdjak, máris újra nyílik az ajtó. Nem valószínű, hogy Kyungsoo ilyen gyorsan itt termett, nyilván Sehun jött vissza a mobiljáért, aki megbánta, hogy segített nekem, ezért kitol velem, mielőtt a barátom megérkezhetne. A térdemre hajtom a fejem, kicsire összehúzva magam várom a nem feledett botütéseket, de ehelyett egy meleg, szoros ölelést kapok. Az egy dolog, hogy Sehun megszánt legutóbb, az ölelgetés azonban más tészta. 

– Jaj, Jongin, ezt nem hiszem el! Ez az én hibám…

– Már hogy lenne a te hibád?

– Hát mert… mert azt mondtad, nekem akartál meglepetést szerezni… – Egymás karjában pityergünk a földön gubbasztva, de most már nem is érdekel a saját bajom, csak azon vagyok, hogy Kyungsoo-t megvigasztaljam. Nem engedem, hogy magát hibáztassa a történtekért, hisz ezek az őrültek egyébként is rám voltak állva, csak idő kérdése volt, mikor mennek tovább a csesztetésem terén. – Ezt nem fogom annyiban hagyni… – dünnyögi alig hallhatóan, de mielőtt megkérdezhetném, mire céloz ezzel, a számra tapasztja az övét.

Nem ilyen körülmények közt szándékoztam először átölelni Kyungsoo-t, de ha már így alakult, kihasználom a helyzetet. Szükségem van a közelségére, éreznem kell a bőrét, a nyakát az ajkaim alatt, hogy újra higgyek. Újra boldog akarok lenni, kiűzni magamból azt a fájdalmat, amit a múlt éjszaka plántált belém. Újra szeretni akarok, elfelejteni a ránk leselkedő veszélyeket, és harcolni azért, amit megérdemlek, ami jár nekem. Ha két idiótának engedélyezett, hogy szeressék egymást, nekem és Kyungsoo-nak is jogom van hozzá. Chanyeol kedvel engem, mondhatni a barátom, és ha megkérem őt, hogy puhítsa meg az úrnőt, meg fogja tenni. Nem hagyom, hogy megfélemlítsenek, mert már van célom, amiért az életem árán is harcolni fogok.

– Van egy filmem, ami biztosan nem lesz a kedvenced. Szeretnéd megnézni velem? – suttogom a szájára mosolyogva. Elég a könnyekből. Mostantól csak nevetni fogunk!

– Igen! És az éjszakai csillagnézős pikniktől sem vették el a kedved, ugye?

– Attól maximum a bogarak meg a plédre ragadt szúrós izék vennék el a kedvem, de majd azokkal is elbánunk. Ha velem vagy, nincs, ami bármitől el tudna tántorítani.

*******************************************

– Chanyeol már másfél hete itt van, mégsem közeledik hozzám. Egyfolytában csak a gyerekkel foglalkozik.

– Jobb, mintha Baekhyunnal foglalkozna, nem?

– Rendkívül vicces vagy! Én akkor is aggódom.

– Baekhyun meg akarta őt ölni, Sehun utálja Jongint, nem hinném, hogy aggodalomra lenne okod.

– De Baekhyun például imádja a lovát. Nem emlékszik arra, hogy az övé volt, ettől függetlenül tudat alatt vonzódik hozzá. Mi lesz, ha előbb-utóbb ez történik Chanyeollal is? Ha annak ellenére beleszeret, hogy emlékezne a múltjukra?

– Nem kéne ezen stresszelned magad. Érd el, hogy Chanyeol halálosan beléd szeressen, és probléma megoldva.

– De hogy szerethetne belém egy homoszexuális férfi?

– Erre korábban is gondolhattál volna. Öltözz úgy, mint egy pasi. Túl csajosan nézel ki.

– Tényleg azt hiszed, hogy vicces vagy? Mi ez a szokatlan jókedv? Amúgy kérhetek tőled valamit? Kösd már le Haneult ma estére, hadd legyek kettesben Chanyeollal.

– Kérj meg más szolgát, én nem érek rá ma.

– Tessék? Még sosem mondtál olyat, hogy nem érsz rá, ha megkértelek valamire. A te agyadat is kimosták talán?

– Unom már, hogy folyton a nyafogásodat kell hallgatnom. Anno azért, mert féltél, hogy nem sikerül a procedúra, de most, hogy sikerült, szintén panaszkodsz. Néha ki kell szellőztetnem a fejem, hogy ne őrüljek meg.

– Szóval azt mondod, hogy a nővéred őrjítő hatással van rád, hát szépen vagyunk! Mindegy, ezentúl majd naplót írok, hogy ne téged fárasszalak a panaszaimmal.

– Jó ötlet. Csak vigyázz, nehogy illetéktelen kezekbe kerüljön. Sok szerencsét Chanyeollal, nővérkém!