BaekYeol - Én és a Hercegem 6/6

Chanyeol

Térdre esem a márványból faragott sírkő előtt. Egy hete jóformán el sem mozdulok innen; az anyám idehozza nekem az ételt, meg néhány pokrócot, hogy éjszaka ne fagyjak meg. Pearl hűségesen őriz engem, mint egy kutya; azóta nem moccan mellőlem, mióta hazajöttünk a kunyhóból. A sírra mered egész nap, mivel pontosan tudja, kinek az emlékére állították. Akárhányszor a kőbe vésett szavakra pillantok, zokogás fojtogat, csak az a baj, hogy a könnyeimet elsírtam az első napon, amikor meghallottam a halál hírét. Bárcsak egy tollvonással eltűntethetném azt a két szót és két évszámot, ami a retinámba égett, és anélkül is folyton az agyamban villog, hogy rá kéne néznem.

Byun Baekhyun 1992-2010

Aztán egy idézet következik, amit sosem olvastam el, mert képtelen voltam tovább rajta tartani a tekintetemet. De tudom, hogy hazugság lehet, ami oda van írva, mert az apja készíttette, aki csupán a népe felé mutatja azt, mennyire fáj neki a fia elvesztése, egyébként nem ütötte szíven különösebben a dolog. Bár amiatt biztos fáj a feje, hogy elmarad a várva várt lagzi, és hogy Exoluxia trónörökös nélkül maradt, de érzelmileg cseppet sem került padlóra.

Amikor azon az átkozott reggelen felébredtem, anélkül tudtam, hogy nincs mellettem, hogy kinyitottam volna a szemem. Percekig feküdtem gondolatok és érzelmek nélkül, mert a távozása nem jelenthetett mást, minthogy nem fogom látni többé. Amikor elég erősnek éreztem magam ahhoz, hogy ne terüljek el rongybaba módjára a padlón, miután felállok, bejártam a kis ház összes zugát, és végigpörgettem magamban a közös emlékeinket. Minden egyes kép fájdalmasan hasított belém; azon gondolkoztam, az agyam vagy a szívem fogja előbb felmondani a szolgálatot.

A helyzet itthon sem lett jobb. Lehoztam pár cuccát a szobámba, hogy érezhessem az illatát, hogy az ő párnájába temetkezve imádkozhassak azért, hogy tévedjek. Hogy ne legyen igazam, amikor szüntelenül az jár a fejemben, hogy végleg elveszítettem őt. Szó szerint megőrültem: addigi kedvességem és közvetlenségem vele együtt tűnt el, helyét átvette egy bunkó, mindenkivel flegmán beszélő valaki, aki nyomokban sem hasonlított önmagamra. Mindenkivel megszakítottam a kapcsolatot; Sehun kitartó próbálkozásai ellenére sem mentem le iszogatni vele, és anyámat is nagy ívben elkerültem. Úgy éreztem, ő tud valamit, amit nem hajlandó nekem elmondani, és ezért nagyon haragudtam rá. Gyakran vettem a kezembe whiskys vagy vodkás üveget, de sosem húztam bele, hogy az alkohol ne tompíthassa a szenvedésemet. Érezni akartam a fájdalmat, mert az volt az egyetlen, amit Baekhyun rám hagyott, semmi más nem maradt belőle. Céltalanul jártam az erdőt, hátha felbukkan az egyik fa mögül, és nevetve közli, hogy nem ment el a csatába, csak a sűrű lombok rejtekében bújt el arra várva, hogy megkeressem őt, mint kiskorunkban. De semmi mást nem találtam azon a fán kívül, amibe a nevünket véste évekkel ezelőtt. Másnap kimentem egy fejszével a kezemben, és addig mértem a csapásokat a fa törzsére, amíg az szomorú reccsenéssel a földre nem hanyatlott. Nem engedhettem, hogy az arcomba röhögve magasodjon az erdő közepén azt hirdetve, egykoron mennyire szeretett engem a legjobb barátom. A szeretőm… a szerelmem… a mindenem… az életem… Aki egy nap fogta magát, és azzal, hogy elment elárulta azokat a pillanatokat, amiket együtt éltünk át. Mindent hazugságnak tartottam, mert ha úgy szeretett volna, ahogy én őt, nem taszított volna élve egy mély gödör aljára. Mert számomra vele kapcsolatban nem létezett más, csak az örökké fogalma; nem tudtam mit kezdeni pár évvel, amivel kegyesen megajándékozott, mielőtt köddé vált volna. Azt kívántam, bár sose engedtem volna magamhoz közel, amikor mindig is tisztában voltam vele, hogy egyszer ki fog repülni a kalitkájából, és inkább ragadozók elé veti magát, minthogy egész életét ketrecben sínylődve élje. Visszagondolva, minden csókjában, minden érintésében benne volt annak a kockázata, hogy akkor érzem utoljára magaménak őt.

Nem elégedtem meg annyival, hogy kivágtam a fát, legközelebb tüzet raktam elhalt ágaiból, és néhány emléket is a lángok közé hajítottam. Azt hittem, ha látom elégni a tőle kapott rövid üzeneteket tartalmazó leveleket, könnyebb lesz, de épp ellenkezőleg történt. Utána azért borultam ki, mert nem maradt semmi, ami igazolhatta volna, hogy a vele töltött idő nemcsak álom volt, és már kusza írása sem tanúsíthatta, hogy egyszer az övé voltam. Ész nélkül nyúltam a tűzbe, hogy meg tudjam menteni az utolsó nekem szánt vallomását, és amikor a lángnyelvek bőrömhöz értek, nem rántottam el a kezemet, mert valamiféle beteges eufóriával járt át a fájdalom érzése. És erre annyira rákaptam, hogy mindennap kitaláltam valamit, amivel a teljes elmebaj határait súroltam. Például olyan sokáig maradtam a víz alatt a tóban, amíg azt nem éreztem, hogy csillagokat látok a szédüléstől, ami a kényszeredett légszomj miatt tört rám. Vagy elmentem a közeli kocsmába, de nem azért, hogy leigyam magam hanem azért, hogy verekedést provokáljak, és védekezés nélkül hagyjam, hogy a földbe döngöljenek.

Sehun egyszer végignézte kis magánszámomat, és azt mondta a felhergelt fickóknak, hogy majd ő ellátja a bajom. Elvonszolt a helyszínről, és valóban akkorát húzott az orromba, hogy sikeresen el is törte. Kiabált, már nem emlékszem, hogy mit, de a lényege az volt, hogy Baekhyun nem szeretné, hogy ezt tegyem magammal. Na és ki a faszt érdekel, hogy mit akarna Baekhyun? Én sem akartam, hogy elmenjen, mégis megtette. Persze tudom, hogy Sehun csak észhez próbált téríteni, de sajnálatos módon a szívem mellett az eszem működésére sem lehetett számítani. Legközelebb felültem a palota legvadabb lovára, és éktelen haragra gerjedtem, amikor szegény jószág az istennek sem volt hajlandó ledobni magáról. Pedig nekem muszáj volt éreznem a fájdalmat, mert addig voltam képes érzékelni azt a halvány reménysugarat is, ami a visszatérésével kecsegtetett.

Esténként a híreket figyelve a tévét bámultam. Minden alkalommal a vécé előtt gubbasztva kötöttem ki a fürdőszobában, amikor egy újabb halálesetről tudósítottak. Szerettem volna kiadni magamból a vacsorám tartalmát, de nem ment, ahogy a könnyeim sem törtek maguknak utat szememen keresztül. Homlokomat a hűvös csempének támasztottam, és elképzeltem, ahogy kinyílik az ajtó, halkan mögém lép, és addig szorít magához, amíg el nem hiszem, hogy újra velem van. Hogy ezúttal is csak egy kiképzésen vesz részt, nem pedig halottakat kerülgetve menti az életét az ellenség puskacsöve elöl. De az ajtó sosem nyílt ki, én pedig rémálmok közepette ébredtem fel sajgó végtagokkal hajnaltájban, amit a kemény kövön való nyomorgás okozott.  

A képernyőn néha felsejlett sápadt alakja, és olyankor azt reméltem, küld nekem egy jelet, egy titkos pillantást, amit csak én érthetek, amivel jelzi, hogy jól van, és hogy nemsokára találkozunk, de rendszerint rezzenéstelen arccal és kifürkészhetetlen tekintettel meredt a semmibe. Rögzítettem a jeleneteket, amelyekben szerepelt, és naphosszat vizsgáltam a reakcióit, mozdulatait, hátha mégis felfedezek valamilyen rejtett üzenetet, de hiábavaló volt minden igyekezetem. Be kellett érnem azzal, hogy ismét eltelt egy nap, amikor épségben láttam őt, és amivel közelebb kerültünk a háború végéhez.

Egy hete azonban bekövetkezett az, amire kezdettől számítottam annak ellenére, hogy próbáltam elnyomni magamban baljós gondolataimat. A tévében valamilyen idétlen film ment, amire nem figyeltem, egy könyvet tartottam a kezemben, amit nem olvastam; amolyan megszokott módon merengtem a semmin, amit mostanában egyre gyakrabban tettem. Arra viszont felkaptam a fejem, amikor a hírekből jól ismert hölgy hangja váratlanul felcsendült, hogy közölje, egy tragédia miatt meg kell szakítaniuk az adást. A szívem egy pillanatra megszűnt dobogni, aztán százszoros tempóban vert tovább, ujjaim görcsösen kapaszkodtak a szék karfájába, amin ültem, egyszerre émelyegtem, hányingerem támadt, levert a víz, rázott a hideg, és egyszerűen csak tudtam, hogy a nő mit fog mondani.

– Baekhyun herceg, Exoluxia trónörököse fél órája sajnálatos körülmények között életét vesztette. A herceg vízbe fulladt, és nagy valószínűséggel szánt szándékkal elkövetett gyilkosság áldozata lett. Nyílt titok, hogy a herceg nem tudott úszni, ezért nem volt szükség pisztolyokra vagy egyéb fegyverre ahhoz, hogy könnyűszerrel kioltsák az életét.

Becsuktam a szemem, befogtam a fülem, mert nem akartam többet tudni a történtekről, és olyan hatalmasat ordítottam, amibe a palota falai rémülten remegtek bele. Anyám rögtön odarohant hozzám, és könnyekben tört ki, amikor meghallotta a háttérben zümmögő televíziót. Folyamatosan azt hajtogatta, hogy „ez az én hibám”, de nem volt erőm rákérdezni kijelentése miértjére. Az agyam lebénult, csak egyetlen dologra tudtam gondolni. Baekhyun tudott úszni, én tanítottam meg tavasszal. Tehát nem gyilkosság volt, hanem öngyilkosság. Nem egy pisztollyal nézett farkasszemet kiprovokálva, hogy az ellenség húzza meg a ravaszt, hanem saját kezűleg gondoskodott arról, hogy a tervét véghezvigye. Mert a terve az elejétől fogva az volt, hogy ne kerüljön ki élve a csatából. És ha heteken át nem sikerült őt lepuffantaniuk, akkor magának kellett gondoskodnia arról, hogy végre békében nyugodhasson. Nem kétlem, hogy ő is szenvedett nélkülem, hogy borzasztó lehetett neki a sok fegyveres katona közt, akiket utált, de ahelyett, hogy kibírta volna a harc végeztéig, a könnyebb utat választotta. Talán ha én is vele mentem volna, és tartottam volna benne a lelket, nem történt volna meg ez. Talán ha jobban szeretett volna, képes lett volna harcolni nemcsak a csatában, hanem a kapcsolatunk terén is.

Egy hete felhagytam a fájdalom hajszolásával, nem beszéltem ingerülten, mivel egy szót sem szóltam többé; a fájdalom helyét, ami addig a szívemet marcangolta, teljes üresség vette át, és emlékezni is elfelejtettem. Amint megjelent előttem egy édes emlékkép, messzire száműztem, és nem engedtem, hogy belemerülve arról álmodozzak, hogy egyszer milyen boldog voltam. Anyám tegnap eljött, ahogy mindennap tette, és azt mondta, értékelnem kéne azokat az éveket, melyeket Baekhyunnal töltöttem. Mert lehet, hogy nekünk csak pár boldog év adatott, de gondoljak azokra, akik sosem ismerhetik meg az igaz szerelmet, és örök sóvárgásban élik le életüket valami olyan dolog után vágyakozva, amit nem kaphattak meg. Tudom, hogy ezt azért mondta, mert ő is boldogtalanul tengődött, mivel az apám születésem előtt faképnél hagyta. De miért kéne nekem más emberek nyomorával foglalkoznom? Nekem senki ne mondja, hogy az igazságosnak számít, hogy tizennyolc évesen elvesztettem életem értelmét. Annyi elcseszett párkapcsolat van, ahol a férfi veri a feleségét, vagy minden este seggrészegen tér haza, és addig üvölt a gyerekeivel, amíg azok álomba nem sírják magukat. Párok, akik csak azért vannak együtt, mert a társadalom úgy várja el, vagy mert nem mernek kilépni a kapcsolatból, és az igaz szerelem után kutatni. Párok, akik naphosszat vitatkoznak a semmin, és minden bajukat a másikra fogják… De Baekhyun és én őszintén szerettük egymást. Akkor miért vették el tőlem az égiek? Szükségük volt egy angyalra a mennyei kórus fellendítéséhez?

Az utóbbi egy hétben gyakran néztem körül arra várva, hogy alászáll a felhőkből, és szárnyait kitárva átölel, hogy engem is magával vigyen. Egyszer azt ígérte, hogy ha meghal, angyal képében visszatér hozzám, és sosem fog magamra hagyni. De úgy tűnik, Baekhyun ígéretei a nullával egyenlők, hiszen azt is mondta, hogy mindig velem marad, de azt sem tartotta be. Ha olyan erős kötelék lenne közöttünk, amit hittem, legalább egy rohadt szellem formájában visszajöhetne hozzám, vagy egy undorító zombiként… De Baekhyun elhatározta, hogy nekem nélküle kell léteznem ezután, és ha ő egyszer valamit a fejébe vesz, azt végre is hajtja ugye bár.

„Ő is azt akarná, hogy lépj tovább, hogy találd meg a boldogságot valaki mással…”

Szavak, mondatok, mindenki csak azt hajtogatja, hogy ő mit szeretne, de mi van velem? Az senkit sem érdekel, hogy én nem akarom más csókját érezni a számon? Hogy örökre szűz fogok maradni, mert ha vele nem veszíthetem el, akkor mással biztos nem fogom.

– Annyira gyűlöllek, Baekhyun… annyira… gyűlöllek… – Rá sem ismerek a hangomra, olyan rekedten és reszelősen szól a több napos némaság után. Továbbra is a sír előtt térdelek, amiben tulajdonképpen nincs benne a teste, mert a folyó messzire sodorta, így csak jelképesen rendeztünk neki temetést. Mégsem tudok elmozdulni mellőle, mert abban bízom, hogy valahonnan néz engem, és szenved amiatt, hogy engem szenvedni lát. Remélem, hogy látja azt a KitKat hegyet, amit a márványkőre halmoztam, így adva jelét annak, mennyire szeretem. Egyetlen virágcsokor sem díszeleg a síron, nekem viszont új mániámmá vált, hogy mindennap elmegyek a közeli kis boltba, és legalább tíz darab csokoládéval térek vissza. Arra a néhány percre elhagyom a helyemet, de a nap többi részét idecövekelve töltöm. Hirtelenjében arra leszek figyelmes, hogy Pearl idegesen kezdi kaparni a földet, és izgatott nyerítésével felveri a temető csendes nyugalmát. Nem fordítom arra a fejem, mert úgy vélem, egy az erdő felé elszaladó állat billenthette ki a békéjéből a lovat, de nem sokkal később valamit a hátamnak érzek csapódni, majd homlok ráncolva veszem fel a porban landoló KitKatet.

– Tényleg gyűlölsz, Park Chanyeol?

Úgy érzem, képtelen vagyok felállni, vagy legalább megfordulni, ezért továbbra is úgy meredek a sírra, mintha nem hallottam volna semmit. Mintha nem kezdett volna eszeveszettül zakatolni a szívem a lehetséges lehetetlen gondolatára, és nem akarnék minél előbb megbizonyosodni arról, hogy mi a franc folyik itt.

– Legalább te szeretsz még, gyönyörűségem. Ugye jól viselkedtél? – Hát azt hiszem, végleg becsavarodtam. Mondjuk ez várható volt, nem tudom, min csodálkozom. Hallom, hogy Baekhyun a lovának gügyög, mint régen, de nem engedem magamnak elhinni, hogy valóban itt van. A kevés étel és a kialvatlanság nyilván hallucinációkba torkollott, csak azt nem tudom, a csokoládé miben létét mivel magyarázzam, ami továbbra is a lábamnál hever. – Nincs sok időnk, nem akarok lebukni, szóval megtennéd, hogy idevonszolod hozzám azt a csinos hátsód, és megcsókolnál végre?

Ezt a mondatot biztosan nem a lónak szánta a fejemben lévő akárkicsoda, akinek a jelenlététől mindjárt megőrülök. De ha képzelődnék, a fantom Baekhyun valami kedveset és szépet mondana, nem esne nekem számon kérő hangon, amihez egyébként kurvára nincs semmi joga. Szavai hallatán viszont újra el kezdek érezni. De nem rohanok szerelemtől ittasan, mámorban úszva karjaiba, hanem mérhetetlen düh járja át a testem, ha arra gondolok, tényleg ott áll tőlem egy karnyújtásnyira. Ha megfordulnék, láthatnám őt, érezhetném az érintését, és minden olyan lehetne, amilyen az előtt volt… Illetve nem! Semmi nem lenne ugyanolyan, hiszen egy szó nélkül elhagyott, aztán meghalt, és most visszajött, és azt várja el tőlem, hogy mindent felejtsek el egy perc alatt, és tegyek úgy, mintha nem jártam volna meg a poklot, amíg ő ki tudja, merre járt? Ideállít, és parancsolgatni kezd nekem, amikor én teljesen tönkretettem magam a hiánya miatt, és majdnem belehaltam a tudatba, hogy többé nem fogom látni. Mégis elfogadtam, hogy nekem ilyen sorsot szánt az élet, és már megszoktam a szenvedést; nem is okozott problémát, mintha előtte mindig így éltem volna. Miért kell mindent felbolygatnia? Azért, hogy egy darabig megint jó legyen, aztán újra a mélybe lökjön? Köszönöm, én ebből nem kérek!

Villámsebesen pördülök meg, amikor az ujjai karomhoz érnek, és olyan gyilkos tekintetet villantok rá, amit sosem láthatott tőlem. Eltökélt ütésre emelem az öklöm, mire hátrahőköl, és szomorúan néz fel rám, amikor meglendítem a karom. A csapás azonban nem ér célba, mert félúton magam mellé ejtem a kezem, aztán újra felemelem, de ezúttal azért, hogy olyan szorosan öleljem magamhoz, melynek következtében testünk szinte eggyé válik.

– Mi ez az egész… Miért csináltad ezt velem? – zokogom a hajába, és rég nem látott könnyeim felszínre vágyva állapodnak meg tincsei között. Gyengéden eltol magától, megfogja a kezem, és húzni kezd maga után. Észreveszem, hogy Black Pearl eltűnt; Baekhyun biztos hazaküldte, amíg én vívódtam magamban, és a ló engedelmesen követte az utasításait, hiszen már tudja, hogy a gazdája életben van, úgyhogy felesleges lenne tovább itt szobroznia. Mielőtt továbbhaladnánk, visszaszalad a sírhoz, és összegyűjti a rajta tornyosuló KitKateket. Rosszallón megcsóválom a fejem, mire magától értetődően közli, hogy kár lenne itt hagyni ezeket a finomságokat.

Eltátom a számat, amikor egy fekete autóhoz vezet, és arra kér, hogy üljek be. Autót szintén csak képeken láttam, ahogy havat is, mert királyunk ódivatú lévén a XIX. század eleji közlekedést tartotta előnyben. Furcsán méregetem a járgányt, mire idegesen kinyitja nekem az ajtót, ezzel jelezve, hogy jobban szeretne az anyósülésen látni. Az ablakok sötétítettek; senki sem láthatja, ki tartózkodik bent, nyilván ezért akarta olyan nagyon, hogy üljünk be. Komolyan a szemembe néz, és a hangja is szokatlanul komolyan cseng:

– Két választásod van, és szeretném, ha tudnád, hogy én semmire sem akarlak kényszeríteni. Eljöhetsz velem, de akkor sosem látod többet Exoluxiát, sem anyádat, és teljesen új életet kezdünk együtt valahol messze. De megértelek, ha inkább a hazádat és az édesanyádat választod, és itt maradsz. Akkor ez tényleg a búcsúnk lesz, és többé nem fogunk találkozni. – Félek itt hagyni azt a helyet, ahol felnőttem, aminek ismerem minden zugát, és nekivágni az ismeretlennek, ahova magamtól sose mentem volna el. Rettenetesen fáj a gondolat, hogy többé nem ölelhetem magamhoz a mamát főleg, mert az utóbbi időben olyan csúnyán viselkedtem vele. Nem ezt érdemelte, és ha rendesen el tudnék tőle köszönni, könnyebb lenne az elválás, de arra nincs idő. Azt fogja hinni, hogy nem bírtam tovább a bánkódást, és azért hagytam el az országot, hogy el tudjam felejteni Baekhyunt egy másik helyen. Mindenki ezt fogja hinni, de a mama talán olvasni fog a sorok között, és rájön, hogy Pearl normál esetben nem ment volna haza. Talán egyszer küldhetnék neki egy levelet, amiben mindent elmagyarázok, és megkérem, hogy amint elolvasta, égesse el.

Direkt megjátszom, hogy hosszasan elgondolkozom a lehetőségeken, pedig már akkor tudtam, mit fogok választani, amikor kiejtette a kérdést a száján, csak meg akarom egy kicsit büntetni azért, amit velem tett.

– Indíts! – mondom végül egy elragadó mosoly kíséretében, ami már olyan rég szökött az arcomra, hogy az izmaimnak kifejezetten jólesik a szám felfelé görbülése. Egy pillanat erejéig hevesen magához ránt, hogy forró csókkal köszönje meg a döntésemet, majd beletapos a gázba. – Hé, te mióta tudsz vezetni? És honnan van ez a kocsi? – csapok rémülten a combjára, amikor eszembe jutnak a fontos kérdések, amiken eddig nem tudtam agyalni.

– Ne akadj ki, de elloptam az autót. És amíg távol voltam, tanulgattam vezetni… Nem mondom, hogy profi vagyok, de amíg nem jutunk ki innen, úgysem kell a forgalomtól tartanunk. Aztán majd improvizálok. – Fintorgásom láttán felnevet, és mielőtt rátérnék a kényesebb kérdésekre, egy darabig elidőzöm felszabadult kacajában, amit annyira szeretek hallani. Homlokomat az ablaküvegnek támasztva bámulom a mellettünk elsuhanó tájat, amit annyiszor bejártam már, és amit most láthatok utoljára. Hiányozni fog a dombok zöldje, ahol annyit kergetőztünk gyermekként, és a sziklák, melyek tetejére felmászva úgy éreztem, én vagyok a világ ura. De nekem ott a helyem, ahol Baek van, mellette, vele, hiszen akármilyen távol kerülök az országtól vagy a mamától, az ő hiányukat el tudom viselni, ellentétben Baekhyunéval. Én nem azért szeretnék világot látni, mert nem akarok tovább itt élni; ott akarok lenni, ahol ő van, nem érdekel, hol fogunk kikötni. Nem érdekel, hol lel ránk a hajnal, ha az oldalán lehetek, vagy hol zuhanunk be este az ágyba, ha az ő teste melegít a takaró helyett. – Nem is akarod tudni, mi történt pontosan? – Bólintok, bár legszívesebben, ahogy az országot, a múltat is magyarázatok nélkül magam mögött hagynám. Ha elmondja, feltépi azokat a sebeket, amik csak most kezdtek begyógyulni, de nem foszthatom meg attól, hogy a tudtomra adja az igazságot. – Jonginnal rengeteget beszélgettünk a szabadidőnkben. Ő húzott ki abból a depressziós állapotból, ahogy a csatába kerültem. Öntötte belém az erőt, és… lebeszélt arról, amit tenni akartam…

– Tehát tényleg azzal az elhatározással mentél el, hogy meghalsz a harcmezőn? – kérdezem keserűen, mert abban reménykedtem, hogy igazából a kezdetektől érvényben volt az a terv, miszerint eljátssza a halálát, és utána visszatér hozzám. Persze az is rosszul esett volna, ha úgy ment volna el, hogy tudta, ez csak egy játék, amiről nem világosított fel, és mivel nem avatott be, mindenféle őrültséget követtem el, de könnyebben túl tudnám magam tenni a dolgon, ha így történt volna, és nem halálra várva vágott volna neki az útnak.

– Annyira sajnálom… Azt hittem, nincs más megoldás, és… Hé, hogy néz ki az orrod meg a kezed? – Elhűlve mered az égési hegekre és a még mindig feldagadt orromra. Könnycseppek ragyognak szemében, a tekintetét pedig inkább visszafordítja az útra, mintha nem bírná elviselni a látványt.

– Semmiség. Inkább folytasd a történetet. – Sokáig hallgat. A sebeim láttán tudatosult benne igazán, hogy mit éltem át, amíg nem volt mellettem. Azt hiszem, nem fogom megismerni a sztori további részleteit, annyira magába zuhan, de hosszúra nyúlt percek után halkan belefog a folytatásba:

– Mindenki abban a hitben él, hogy nem tudok úszni. Fogalmuk sincs arról, hogy te megtanítottál. A fulladásnak álcázott halál volt a legtökéletesebb opció, mivel abban az esetben nyom nélkül eltűnhetett a test a folyó sodrására fogva. Jongin nagyon hihetően alakította a szerepét. Eljátszottuk, hogy összevesztünk, és hogy neki teljesen elmentek otthonról, ezért nekem támadt. Tényleg nagyon jól hozta az őrültet, aki az elejétől kezdve el akart tenni engem láb alól, és azért férkőzött a bizalmamba, hogy a megfelelő pillanatra várva véghezvihesse ördögi tervét. Azt kiabálta, milyen jó, hogy megosztottam vele azt az információt, hogy rettegek a víztől, és a folyóhoz cipelt. A többiek utánunk sem mertek jönni, mert attól féltek, ők lesznek a következő áldozatai Jongin ámokfutásának. Úgyhogy gond nélkül lökött a vízbe, én meg valahol a partra keveredtem. Bocsáss meg, amiért ilyen sokára jöttem. Tudom, mit érezhettél, amikor meghallottad a halálhírem, és fordított esetben én is darabokra törtem volna. Nem… fordított esetben én az első napot sem vészeltem volna át annak tudatában, hogy meghaltál… Szóval siettem, ahogy tőlem telt, de gőzöm nem volt arról, hol vetődtem partra, és sok időt vett igénybe, mire visszataláltam.

– Hát, szerencséd, hogy nem támadt kedvem Rómeó és Júliásat játszani – jegyzem meg élcelődve, de amikor szemében mérhetetlen bánat jelenik meg arra a gondolatra, hogy mire visszatért volna hozzám, én már halott lettem volna, megbánom, amit mondtam. Hirtelen leállítja a motort, hogy nekem szentelhesse minden figyelmét.

– Nem is érdemlem meg, hogy szeress engem… Amiatt, hogy folyton instabil és labilis vagyok, örökös kételyek közt kellett élned. De esküszöm neked, hogy megváltozom. Mostantól minden más lesz, mert végre kiszabadulunk ebből az átkozott börtönből. Kérlek, adj egy utolsó esélyt! – Kezét tördelve kétségbeesetten néz rám, és tekintetében ott kavarog a bűntudat és az igaz szerelem ígérete, amiben sosem szabadott volna kételkednem. Nem mer kezdeményezni. Arra vár, hogy én adjam meg az engedélyt ahhoz, hogy megmozdulhasson. Már nem az az akaratos gyerek, aki úgy gondolta, bármit megtehet velem, mert én úgyis követni fogom mindenhová. Pedig én akkor is, most is vele tartanék, akármi lesz a kalandunk vége. Lehajtott fejjel és becsukott szemmel várja az ítéletem, amit örömmel hajtok végre. Magamhoz szorítom, és kínzóan lassan kezdem csókolni. Először alig érezhetően simítok végig az ajkán az enyémmel, majd a nyelvemet is végighúzom rajta. El akarná mélyíteni a csókot, amikor kitérek előle, és más területeket borítok be apró puszikkal. Nem tudom túl sokáig visszafogni magam, és gyengéd mozdulataim mohó harapásokká válnak a nyaka környékén. Ő az enyém, és akkor sem fogom elengedni ezután, ha könyörögni fog érte. A hajamnál fogva felrántja a fejem, hogy szája éhesen megkaphassa azt, amit már hetek óta nélkülöznie kellett. Nyelvünk érzéki táncban egyesül, mintha egyetlen percre sem váltak volna szét. Olyan csókolni Baekhyunt, mint az evés, az ivás vagy a levegővétel: egyszerűen muszáj, mert ha nem tenném, meghalnék nélküle. És olyan természetesnek is hat az egész, mintha belekortyolnék egy hűsítő italba vagy megtölteném korgó hasam. Igazság szerint a napi rutin része: Chanyeol általában reggelente hétkor kel, aztán csókolózik Baekhyunnal, aztán megreggelizik, és utána csókolózik Baekhyunnal, és így tovább… Mintha születésemkor azt kódolták volna belém, hogy ha rajta kívül mást érintenék, megszűnnék létezni.

Birtoklón présel a kocsi ajtajához, és szenvedélytől fűtve rám mászik. Imádom, amikor ennyire tettre kész, és hálát adok az égnek, hogy a bűntudat helyét átvette a mindent felülmúló vágy a szemében. Ha így néz rám, egy pillanat alatt elfelejtem azt az egy hónapot, ami az ő jóvoltából szakadt rám minden kínjával együtt, de ami egy rossz álomnak tűnik testének imádnivaló súlya alatt. Megjátszhatnám az agyam, és adhatnám a sértődöttet napokig, hogy így vegyek rajta elégtételt, de túl önző vagyok ahhoz, hogy további távolságot kényszerítsek kettőnk közé. Ráadásul ő ugyanúgy szenvedett, mint én, szóval semmi okom arra, hogy hátat fordítsak annak, akinek a világon bármit meg tudnék bocsátani.

Eszembe jut Sehun, aki annak ellenére, hogy legalább olyan szerelmes volt egy bizonyos személybe, mint én Baekhyunba, nem volt képes a megbocsátásra, ezért kötött ki nálunk. Sajnálom, hogy én is magára hagyom őt, hiszen én jelentettem számára a mentőövet, amibe belekapaszkodhatott, miután süllyedni kezdett a hajó, amit addig az otthonának hitt.

– Te tudtad, hogy Jongin totál bele van esve Sehunba? – kérdezi Baek, mikor kielégítettük pillanatnyi vágyunkat, és újra a vezetésre koncentrál, hogy minél előbb elhúzhassunk innen.

– Nem. Én úgy tudom, Jongin rommá alázta azt a szerencsétlen gyereket, és amikor rájött, valójában mit érez iránta, már késő volt – mondom komoran, miközben végigsimítok a karján, mert minden percben szükségem van arra, hogy érezzem őt ahhoz, hogy elhiggyem, ez tényleg a valóság. Tényleg egy autóban ülök vele, és éppen most hajtunk át az ország határán. A kerítés ki lett döntve, nyilván ő gondoskodott arról, hogy semmi ne álljon az utunkba.

– Ja, elcseszett egy páros, nem olyan cukik, mint mi – nevet fel, és amint magunk mögött hagyjuk szülő földünket, sokkal felszabadultabbá válik. Mintha valóban egymás után hullanának le róla a jelképes láncok, amik miatt nem szárnyalhatott úgy, ahogy mindig is érdemelte volna. Amikor több autó is felbukkan körülöttünk, rémület veszi át felettem a hatalmat, mert amíg a lovaglás terén profi volt, nem tudom, mire számítsak tőle a vezetést illetően. Elég groteszk lenne, ha szabadulásunk első napján halálos kimenetelű karambol áldozatai lennénk.

– Megtudhatnám, hogy hova megyünk? És hogy miből fogunk élni? – Nem tudom, melyik kérdés aggaszt jobban, de Baekhyunra nézve látom, hogy ő teljes nyugalomban billenti félre a fejét, majd álmodozón lehunyja a szemét, mintha képzeletben már azon a helyen járna, ahova tartunk. Oldalba bököm, hogy figyeljen az útra, és kérdőn fordulok felé.

– Lenyúltam az örökségem egy részét, és mielőtt eljátszottam volna a halálomat, mindent elrendeztem. Az aranyat pénzre váltottam, elhelyeztem egy széfben, nyitottam bankszámlát, satöbbi. Nyugodj meg, erre készültem, mióta az eszemet tudom, nem fogom elhibázni. – Bankszámla? Én azt sem tudom, mi az, ő meg már nyitott is egyet? Tisztára hülyének érzem magam mellette. Eddig ő volt a herceg, én a szegény lovász fiú, ezek a bélyegek mostantól eltörlődnek, de mit fogok én csinálni egy olyan világban, amiről gőzöm sincsen? – Néhány hétig egy hotelben fogunk megszállni, amíg nem találunk egy lakást, amit érdemes kibérelni. Beiratkozunk egy egyetemre, és dolgozni fogunk. Jaj, ne aggódj már, édes! Sokkal rosszabb dolgokon vagyunk túl, mint amik ezután következhetnek. A munkából maximum kirúghatnak, nem állíthatnak kivégző osztag elé, vagy nem kényszeríthetnek bele egy olyan házasságba, amit a hátad közepére sem kívánsz. Együtt leszünk, és csak ez számít, nem? A szerelem győzedelmeskedik minden felett! – Hagyom, hogy a piros lámpánál állva addig csókoljon, amíg ránk nem dudálnak hangos anyázások közepette, hogy induljunk már el. Hiszek neki, és örülök, hogy ilyen boldog; bárcsak sose rabolná el senki a jókedvét és az optimizmusát. – Amúgy… be kell vallanom neked valamit. Nem akartam elmondani, de nem szeretnék titkolózni előtted. Kérlek, kezdjünk tiszta lappal mindent, és utoljára bocsáss meg nekem. – Olyan komolyan beszél, hogy újra elfog az idegeskedés, de fogalmam sincs arról, hogy miről lehet szó. Néhány felvezető mondattal húzza az időt meg az agyamat is, aztán végre rátér a lényegre, és kiböki, ami a szívét nyomja. – Csókolóztam Jonginnal. Tudod, ő Sehun miatt szomorkodott, én meg miattad, és akkor az egész élet olyan kilátástalannak tűnt. Ő mindent megtett annak érdekében, hogy felvidítson, és nem is végzett rossz munkát. Tulajdonképpen, ha nem veled járnék, akkor… – Na várjunk! Át kell értékelnem magamban azt a gondolatot, miszerint mindent meg tudok neki bocsátani, és hogy nem érdemli azt, hogy napokig megvonjam őt a társaságomtól. Amíg én utána bömböltem, mint egy szerencsétlen özvegyasszony, ő annak a bájgúnárnak a karjaiban vigasztalódott? Annak idején nekem esett a semmiért, mert azt feltételezte, hogy Sehun és köztem van valami, most meg szemrebbenés nélkül előáll nekem ezzel a történettel? Persze, ne legyenek titkaink egymás előtt, de van az a szituáció, amikor érvénybe lép az a szabály, hogy amiről nem tudsz, az nem fájhat. Különben is, számomra ez nagyobb megcsalásnak számít, mint a szex, mert sokkal bensőségesebb tevékenységnek tartom a csókolózást. Na nem mintha azt tapsikolva fogadtam volna, ha azt jelentette volna be, hogy lefeküdt Jonginnal, mindenesetre kedvem lenne visszafordulni, és egy jókorát behúzni a hülye gyereknek. Nem is egyet, kettőt. Egyet azért, mert összetörte Sehun szívét, egyet meg azért, mert rámerészelte tenni a mocskos mancsát az én ártatlan kicsikémre. Igen, biztos csak kihasználta az esendőségét, és a csapdájába csalta szegényt. De mit védem én itt Baekhyunt, amikor a helyében én sosem lettem volna ilyenre képes? Olyan erősen markolászom az ajtó oldalán elhelyezett kapaszkodót, hogy teljesen elfehérednek az ujjperceim. Amikor egy újabb piroshoz érünk, Baek lefejti ujjaimat a fogantyúról, és nevetve érinti őket az ajkaihoz. – Ha tudnád, milyen képet vágsz! Csak ugrattalak, kicsim. Ez a száj még sosem ért máséhoz, csak a tiédhez – közli színpadiasan, miközben a szívére helyezi összekulcsolt kezünket. Hosszan kifújom a levegőt, és grimaszolva húzódom el tőle.

– Látom, nem félsz attól, hogy idő előtt fog elvinni egy infarktus. De nem baj… Ma este a hotelben mindenért bosszút állok.

Egy derekamra csavart törölközővel lépek ki a hotel fürdőjéből. Istenien esett a forró víz, amit percekig folyattam magamra, bár kétségtelenül jobban élveztem volna, ha Baekhyun is csatlakozott volna hozzám. De ami késik, nem múlik, és ezúttal nem fogom megengedni, hogy elmeneküljön előlem. Elég stresszes volt az út, amíg idáig eljutottunk, úgyhogy igazán megérdemelnék egy alapos masszázst, aminek a befejezésére többféle variációt is el tudok képzelni, de mindegyiknek ugyanaz lenne a vége. A zuhany valamelyest segített abban, hogy túltegyem magam azokon a megpróbáltatásokon, amit az újdonságok megismerése jelentett számomra. Kezdjük azzal, hogy az autóban sokszor tartottam ott, hogy kirángatom Baeket a volán mögül, és én foglalom el a helyét, mert a manővereitől egymás után vetett bukfenceket a gyomrom, és csak csukott szemmel bírtam elviselni az utat, mivel többször majdnem belement egy mellettünk elhaladó kocsiba. Szerintem én még úgyis leköröztem volna, hogy sosem láttam verdát eddig, nemhogy vezettem volna. Legalább visszaszereztem az önbizalmamat, mert biztosra vettem, hogy ezt jobban csinálnám nála, és elhatároztam, hogy le fogom tenni a jogsit, mert nem fogom hagyni, hogy folyamatosan kockáztassa új életünket.

Mivel autóval nem lehetett megtenni akkora távot, amit ő szeretett volna, és amúgy is meg kellett válnunk a lopott járgánytól, kénytelenek voltunk repülőre szállni. Miután meglobogtatta előttem a jegyeket, legalább egy órán át kellett győzködnie, hogy felszálljak a gépre, ami tovább is tarthatott volna, ha nem kötött volna az indulási idő. Amíg ő felhőtlenül csevegett a stewardessekkel, és egymás után itta az ingyen pezsgőt, én összekuporodva gubbasztottam az ülésen, és a fejhallgatóból áradó lágy zenére összpontosítottam, mert az valamennyire megnyugtatott. Végig fogta a kezem, ujjaival apró köröket rajzolt tenyerembe, és nem kényszerített arra, hogy tartsak vele a dőzsölésben, hagyta, hogy sajátos módon éljem meg első repülési élményemet.

– Miért így jöttél ki onnan? – kérdezi kezét a szeme elé kapva.

– Miért, talán sí felszerelésben kellett volna kiszambáznom a fürdőből? Szerintem inkább rajtad van feltűnően sok ruha ahhoz képest, hogy kettesben vagyunk egy hotel szobában… Te nem érzed, milyen meleg van itt? – Feltett kezekkel hátrálni kezd, és idegesen rágcsálja a szája szélét. Jellemző, hogy csak addig volt nagy legény, amíg a saját terepén tartózkodott. Most újra elkezdődik a játszma, mint minden alkalommal, amikor valami olyan dolgot szeretnék csinálni vele, amit eddig még nem tettünk meg. De rájöttem, hogy csak attól fél, ami vele kapcsolatos, mert akkor nem riadt vissza, amikor a csónakban… Áh, nem szabad arra az estére gondolnom, mert még jobban meg fogom rémíteni azzal a látvánnyal, ami a törölköző alatt kezd növekedni a fantáziálásnak köszönhetően. Inkább körülnézek a szobában, így elvonva a figyelmemet arról, amire ezer éve vágyom. Tekintetem persze az ágyon állapodik meg először, amin szanaszéjjel hevernek a KitKates papírok, amiket magával hozott a temetőből. – Mi van, ez lenne az új trend? Rózsaszirmok helyett a csokoládé csomagolásával behinteni az ágyat? Amúgy te ezt mind megetted? Még a végén elhízol nekem. Mióta eljöttünk otthonról, egyfolytában csak eszel.

– Miért, kövéren nem tetszenék? Keresnél itt magadnak egy csini fiút, aki sokkal fiatalabb és karcsúbb lenne nálam? – Óvatosan tesz néhány lépést felém, és a mellkasomra helyezi a kezét. Lábujjhegyre ereszkedik, de nem hagyom, hogy a számhoz érjen, csupán egy ártatlan puszit nyomok az orra hegyére.

– Csak akkor foglak lecserélni, miután végre teljes egészében megkaptalak – búgom érzékien, miközben finoman beleharapok a fülcimpájába. Érzem, hogy libabőrös lesz a karja, és folytatni akarom, de megállít, mielőtt az övéhez nyúlhatnék.

– Várj! Szeretnék adni neked valamit… illetve valamiket. – Semmi kedvem az ajándékozáshoz főleg, hogy én nem tudom viszonozni a kedvességét, de türelmet erőltetve a vonásaimra várom, hogy visszatérjen az előtérből, ahol feszülten kezd matatni. Egyik kezében egy gitárral, másikban egy laptoppal egyensúlyozva telepszik mellém az ágyra, és szégyenlős mosolyra húzva csókolásra teremtett száját az ölembe teszi a tárgyakat. – A gitárt azért kapod, mert a régit otthon kellett hagynunk, a laptopot pedig azért, mert tök jó lenne, ha írni kezdenél egy történetet rajta. De nem muszáj, simán netezésre is használhatod. – Sosem volt még ilyen masina a kezemben; annak ellenére, hogy országunkban számítógépeket kivételesen be lehetett szerezni, mi nem voltunk olyan anyagi helyzetben, hogy nekem is lehetett volna. Baek sokszor mondta, hogy lehetnék író, de én nem gondolkodtam el azon, hogy mit csinálnék, ha egyszer valóban sikerülne megszöknünk. És az egy dolog, hogy őt gyakran szórakoztattam a kitalált marhaságaimmal, de nem éreztem magamban annyit, hogy szépen megfogalmazva, a gondolatokat egymásba fűzve papírra tudnám vetni azokat. De ebben az új környezetben, birtokomban az első laptopommal, nem is tűnik olyan lehetetlennek az ötlet.

– Nem kellett volna ennyit költened rám – mondom meghatottan, és leteszem az ajándékaimat, hogy magamhoz ölelhessem. – Bár… ha elfogadod, természetben szívesen kifizetném. Egyébként is jövök neked egyel. Ugye tudod, hogy mire célzok?

– Várj! Lenne még valami. – Először falfehér lesz, majd elpirul, végül számomra megnevezhetetlen színre vált a bőre, mikor előhúz egy kis dobozt a zsebéből, és lesütött szemmel nyitja ki. Remegő ujjakkal emeli fel a kezem, hogy ráhúzhassa az egyik gyűrűt, ami eddig a dobozka alján pihent. A másikat esetlenül a sajátjára akarja applikálni, de elveszem tőle, és elbűvölve helyezem rá az egyszerű, ám de számunkra sokat jelentő ékszert.

– Azt hittem, utálod ezeket a klisés szarokat – nyögöm ki rekedten, miközben az ellen küzdök, hogy el ne bőgjem magam. Az olyan csajos reakció lenne.

– Az a Baekhyun a múlté. Ez az új minden lehetséges módon ki akarja fejezni, hogy hozzád tartozik. – Megcsókoljuk egymást, és hamarosan arra leszek figyelmes, hogy tétován lefejti rólam a textil darabot, ami eddig a testemet takarta. Hanyatt dönt, és rám mászik, hogy ajkaink egy örökkévalóságnak tűnő ideig egyesülhessenek. Szeretném érezni a bőrét, mert nem tartom fairnek, hogy amíg én meztelenül fekszem alatta, ő nyakig begombolkozva terül el rajtam, úgyhogy a csókot nem megszakítva próbálom leszedni róla az ingét. A gombok ezúttal sem maradnak a helyükön; remélem, néhány új ruhadarabot is beszerzett a nagy bevásárló körútja alatt. Mikor a nadrágjához érek, elhúzódik, és feszülten kezdi fixírozni a plafont. Kissé csalódottan nyúlok az éjjeliszekrényen elhelyezett tárgyak után, amiket szemrehányóan dugok az orra alá.

– Síkosító, óvszer… Ezeket csak dísznek vetted? Azt reméltem, azért csábítasz egy ilyen flancos hotelbe, hogy…

– Én akarom, de… Azt hiszem, megártott az a sok kaja, amit összezabáltam. – Kezét a szájára tapasztva rugaszkodik el az ágytól, és mindenen átgázolva a fürdőszobába sprintel. A luxus lakosztályban fekve hallgatom, ahogy szegény kiad magából mindent, és akaratlanul is felnevetek nyomoromon. Életemben először vagyok hotelben, először vagyunk zavartalanul kettesben Baekkel, és állítása szerint akarta is a dolgot, de ismét nem jött össze. Nem gondoltam volna, hogy ennyire romantikusan fog végződni az este, de igazából azon kellene meglepődnöm, ha minden zökkenőmentesen ment volna. Az ujjamat díszítő gyűrűre pillantok, majd boldogan magamra húzom a takarót. Tengernyi idő áll előttünk, nem kell rögtön az első napon mindennek megtörténnie. Azelőtt ki kellett használnunk az adandó alkalmakat, de mostantól együtt élünk, úgyhogy nem kell a körülményekhez igazodnunk.

– Ébredj, édesem! Akarlak, kívánlak most azonnal! – Annyira jól aludtam ebben az irtó kényelmes ágyban, és olyan sokáig tudtam volna még… Teljesen kimerített az utazás, meg a tortúra, amit előtte éltem át, ezért úgy éreztem, napokig tudnék egy huzamban aludni. Nem bírtam megvárni Baekhyunt, a párnára ájultam, mielőtt visszamászott volna mellém. És mostanáig úgy szunyókáltam, mint a bunda, mint akit agyonvertek, erre képes lerángatni rólam azt a puha takarót, hogy rám telepedve felébresszen legszebb álmomból.

– Aha… Jó neked… Én meg alszom… – Megpróbálom lelökni magamról, és kizárva a jelenlétét befordulni a fal felé, de nem tágít. Fél kómásan érzékelem, hogy határozott mozdulatokkal megszabadít a bokszeremtől, és közben a szája olyan területeken kalandozik a testemen, amelyeknek a létezéséről eddig nem is tudtam.

– Mmmmmm… nem tagadhatod, hogy te is akarod – mormolja vészesen közel hajolva árulkodó testrészemhez.

– Nem én akarom, hanem az az idióta farkam – nyafogom, és a fejemet a párnába fúrva próbálom túltenni magam a tényen, hogy Baekhyun már megint legyőzött. Nem törődve kitartó ellenállásommal a lábaim közé fekszik, és amikor nyelve duzzadó férfiasságomhoz ér, a gondolataim megszűnnek létezni velem egyetemben. Alámerülök az élvezet észveszejtő tengerében, és hagyom, hogy egy ideig kénye-kedve szerint játszadozzon velem, de mielőtt a vad sodrás végleg magával ragadhatna, ülő helyzetbe tornázom magam, és szó nélkül magam alá gyűröm.

– Tudod, nem végzel rossz munkát, törpe. Mégis honnan van neked ekkora gyakorlatod?

– Igazából nem nyúltam le az örökségemet, pénzért árultam a testem a kiéhezett katonáknak, hogy össze tudjak gyűjteni egy kis lóvét a szökéshez. De szerintem ez bocsánatos bűnnek számít, mivel jó célt szolgált.

– Hahaha! Látom, valakinek nagyon jó kedve van. Striguláznom kéne az ellenem irányuló szívatásaidat, hogy egytől-egyig meg tudjam torolni őket.

– Csak tessék! Állj bosszút rajtam, bébi. Feláldozom magam, és nem fogok elmenekülni – Megszeppent arcot vág, és olyan ártatlan szemeket mereszt rám, mint egy bárány bőrbe bújt farkas. Nagyon elszántnak tűnik, mint akit teljesen kicseréltek; nyoma sincs annak a srácnak, aki folyton kitért a merészebb érintéseim elöl. Engedi, hogy levetkőztessem, és végre-valahára meztelenül simul hozzám a sötétségben. Felkapcsolom a kis lámpát, mert látni akarom minden porcikáját, az arcán játszó ábrándos mosolyt, és a szemében megbújó boldogságot. Ő ugyanezt láthatja rajtam, mintha tükörbe néznénk, amikor elveszünk egymás tekintetében. Mikor azonban a kezembe nyomja az éjjeliszekrényen sorakozó kellékeket, hirtelen semmivé lesz addigi bátorságom, mert akkor szembesülök vele, hogy nem akarok neki fájdalmat okozni, ami az első alkalommal elkerülhetetlen.

– Na és mit szeretnél? – cincogom, és meglepődve hallom, hogy hangom legalább négy oktávval feljebb ugrott, szinte rá sem lehet ismerni. Reménykedem benne, hogy beéri azokkal a tevékenységekkel, amiket eddig ő művelt velem, de magabiztosan a szemembe néz, és kikapja kezemből az óvszeres zacskót, amit addig feszülten szorongattam.

– Mindent – közli nemes egyszerűséggel. Azt hiszem, megfertőzött korábbi félelmével, és azért ilyen laza, mert átszállt belém a paranoiája. Egyik részem azt súgja, ki kell használnod, hogy ennyire fel van tüzelve, míg a másik aggódva kiabálja, hogy ne bántsd őt, szeresd úgy, ahogy eddig tetted. Miközben hadakozom magammal, Baek átveszi az irányítást, és felhelyezi rám a gumit. A tenyeremre löttyint egy kiló síkosítót, én meg lefagyva és kővé dermedve próbálom rávenni magam arra, hogy csináljak már valamit, mielőtt elszállna a varázs. Iszonyatosan lassan mozdulok, olyan gyengéden érek hozzá, hogy szerintem egy darabig észre sem veszi, hogy elkezdtem a tágításán dolgozni. Amikor belehatolok, legszívesebben rögtön ki is húzódnék belőle érezve teste összerándulását, látva a könnyeket, amelyek a fájdalom következtében csorognak végig gyönyörű arcán, látva ujjait, amik görcsösen markolásszák a lepedőt, és a fogait, amik alsóajkára harapnak, hogy el ne hagyja száját egy meggyötört kiáltás. – Folytasd – sziszegi játszva a nagymenőt, leplezve az átélt kínokat, mintha én nem érzékelném a szenvedését. Gépiesen mozgok, de képtelen vagyok élvezni, amit csinálok. Azon rimánkodom, hogy minél előbb legyen vége, és lágy csókok közepette zárhassam karjaimba. Egy ponton túl azt hiszem, nem bírom tovább folytatni ezt, és éppen legördülnék róla, amikor arra leszek figyelmes, hogy köddé vált a fájdalom, ami eddig minden egyes lökésnél kicsengett hangjából, helyét kéjes nyögések vették át. Keze már nem az ágyneműt szorongatja, hanem hátranyúl, hogy a hajamba kapjon, és oldalra fordítva a fejét ajkainkat nyers csókba egyesítse. Amikor a foga követelőzve a számba mélyed, nyelvemet pedig hevesen szívogatni kezdi, átszakad bennem az utolsó gát, és végre átadom magam a gyönyörnek, amit rajta kívül senki más nem válthat ki belőlem. Nem kímélem tovább, aminek érezhetően örül, mert durván löki nekem a csípőjét ezzel jelezve, hogy többre vágyik.

Nem tudom eldönteni mi a jobb: a szex, vagy amikor utána összebújva lihegünk elidőzve az utóhatások furcsa, ugyanakkor fantasztikus érzetében. Baekhyun lélegzetét hallgatva nem győzök hálát adni a sorsnak, amiért így alakította életünk kusza szálait. Semmit sem bánok: sem a magányos heteket, amikor arra vártam, hogy hazatérjen a kiképzésből, sem azt az időszakot, amikor halottnak hittem, és képes lettem volna utána menni, sem azt, hogy ott hagytam a biztonságot jelentő otthont. Hiába új még számomra ez a világ, mellette sokkal nagyobb biztonságban érzem magam, mint azon a helyen, ahol felnőttem. Lehet, hogy nyálasan és csöpögősen hangzik, de együtt tényleg le tudunk győzni minden akadályt, és amíg szeretjük egymást, nem érhet baj. Talán át kellett mennünk ezen a kálvárián azért, hogy még jobban összekovácsolódjunk, és ha lehetséges, még jobban szeressük egymást. Mert árnyékok nélkül a fény hiányát sem éreznénk, és forróság nélkül a hűsítő szellő frissítő fuvallatát sem értékelnénk, ahogyan a könnyen megszerzett szerelem sem okozna akkora boldogságot, mint az, amiért mindent feladva harcoltunk. Ha az elejétől fogva minden rendben ment volna, talán pár hónapon belül ráuntunk volna a másikra, de mivel megtanultuk megbecsülni azt a csodát, amit egymás személyében kaptunk az élettől, és meg is küzdöttünk érte, soha nem fogunk megválni tőle, mert az örökké sokkal vonzóbb opciónak tűnik a sohánál.

– Szeretlek, Yeol – motyogja álomittasan a mellkasomba. Szerintem nincs tudatában annak, hogy mit mondott, bár lehet, hogy ezen a téren is változásokat vezetett be. Nem perdülök örömtáncra, amiért végre bevallotta nekem, mit érez, hiszen szavak nélkül is pontosan tudtam, mivel minden tette, minden mozdulata erről árulkodik.

– Én is téged, hercegem. – Összeborzolom a haját, mire a nem tetszését kifejezve felmordul. Nem az összekócolása miatt mérgeskedik, hanem azért, mert azt a kifejezést használtam a megszólítására, amit annyira utál. Kiengesztelésül megcsókolom, és magyarázatot adok arra, miért fogja a közel jövőben egy párszor hallani tőlem ezt a megnevezést. – Lehet, hogy sosem fogsz egy országot irányítani, de tudd meg, hogy az én szívemnek örökre te leszel az uralkodója.